Amadée Gordini ugyanolyan lánglelkű és zseniális ős-tuner volt, mint honfitársa, Carlo Abarth. És nem kevésbé sikeres, hiszen ugyanarra tette fel életét a franciáknál, mint Abarth a Fiatnál: az erős, könnyű, megfizethető sportautókra.
Tán egy kis nosztalgia – na és az utóbbi évek retrómániájának köszönhetően feltűnő egyre érdekesebb autók – miatt is örültünk a hírnek, hogy a Renault is feltámasztja a saját, nagy múltú márkanevét. Erre persze hatással volt az általunk is próbált Fiat 500 Abarth, ami egy fixen megjegyzendő pont lett életünkben nekünk, akik vezettük.
Kiszakadt a zsák, és jönnek a jobbnál jobb, izmos kisautók, a Renault megtalálta a Gordinit, jó lesz, jó lesz, csak jöjjön.
Jött is. Tessék, itt van, nem is egy, mindjárt kettő: egy Twingo és egy Clio. Kicsit bambán egymásra néztünk Andróczy kollégával, aztán használatba vettük őket és hamar eldőlt, hogy nem születik belőlük különálló teszt, csak egy megvolt. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk, hiszen két remek autót kaptunk a seggünk alá, a gond csak az, hogy írtunk már róluk egyszer. Nem baj, ismétlés a tudás anyja, lássuk a különbségeket!
Először is, vegyük alapul a Clio RS-t, mondjuk ezt. Kétségtelenül az egyik legjobb ma kapható hot-hatch 6 540 000 forintért. 203 lóerő, zseniális futómű, jó fékek, precíz kormányzás. Na de most! Megjött a Gordini, vajon mit lehetett még faragni az RS-en. Kapott sperrt? Több lóerőt? Magnéziumfelniket? Papucs orrán pamutbojt?
A Clio Gordini: 7 190 000 forint, 203 lóerő, zseniális futómű, jó fékek, precíz kormányzás. Ha nagyon szigorúak akarnánk lenni, itt akár be is fejezhetnénk, aztán a képeket elnézegetve (ritka ramaty időben készültek) lehetne összeesküvés-elméleteket gyártani arról, mit és hogyan akarnak nekünk eladni a gyártók több pénzért, mint amennyit érnek.
Öreg hiba. A Gordinit ugyanis nem nekünk akarják eladni, és erre a kolléga mutatott rá bölcsen, nekem autóbuziként eszembe sem jutott volna, hogy ne keressem a hozzáadott értéket egy Gordiniben. Főleg azok után nem, hogy a feltámadt Abarth-okhoz erősebb motor, nagyobb fékek is járnak, csupa olyan dolog, melyek magát az autózást teszik még élvezetesebbé, tartalommal töltik meg a nevet.
Ezzel szemben a Gordini leginkább egy limitált felszereltségi szint fehér (apró G betűkkel teli) gyorsítócsíkokkal, szaténkék felnikkel, elszórt Gordini-plecsnikkel, bluetooth kihangosítóval, lehajtható tükrökkel és USB-csatlakozóval.
Amit tényleg nem kellett volna
Az maga a logó. Hosszú évekig dolgoztam a reklámszakmában grafikusként, és aki kicsit is konyít hozzá, az valószínűleg egyetért velem abban, hogy a retró, ám versenysportot idéző, eredeti logót
lecserélni erre az esetlen, bumszli és földhözragadt groteszk fontra nagy hiba volt. És ez akár szimbolizálhatja azt a Renault sportmúlthoz való furcsa, kettős hozzáállását is.
Persze ez idáig metsző éllel megfogalmazott kritikának hangzik, de mint említettem, a Gordiniből nem itthon fogy majd. Hanem ott, ahol menő és jó hot-hatchre vágyó fiatalok hajlandók kifizetni a gravírozott plecsni felárát. Arról, hogy megéri-e vagy sem, lehet vitatkozni, az én magyaros, gyakorlatias agyam szerint nem, de nem én veszem, nem fontos.
Aprók, nüansznyiak a különbségek: a Gordinihez alapáron járnak a félbőr, fűtött ülések, melyek jók ugyan, sőt, más autóban nagy dicséretet kapnának, de sajnos 315 ezer forintért megkaphatjuk a műanyag héjas, profi Recarókat, azok pedig másfél kategóriával jobbak ezeknél, és még mindig 3 kilóval beljebb vagyunk anyagilag. Sajnos az említett extra a Gordinikhez nem rendelhető.
