Mitsubishi Lancer 1.5 EXE aut. (1993)

Tisztelem Máté japánautó-szeretetét, vallom, hogy az ember valósítsa meg, élje újra gyerekkori álmait, mi több, ezt a fajta Lancert én is nagyon bírtam régen (volt egy barátomnak Johnson & Johnson-os céges kocsija, pont ilyen, csak kézi váltós, tök jónak tűnt akkor), de be kell vallanom, ma észre se veszek egy ilyen autó a forgalomban.

Ehhez közel kell menni.

Akkor észrevenném.

Mivel a színe a létező legunalmasabb metálszürke, ezért a szem egyszerűen nem talál rajta fogást, maximum a fényes betétek láttán buggyan ki a szarkaösztön. Aztán felméri: nem lehet elvinni a csíkokat, s dobja is el a gondolatot, hamar... Aztán kinyílik az ajtó. És kijön a szag. Pontosabban az Illat. Amikor 1994-ben autótesztelő lettem, minden japán kocsinak pont ilyen volt. Nekem a korai autópróbák különleges hangulatát idézte fel, bevallom, meg is hatódtam rajta kicsit, bár eddig nem is gondoltam, hogy olyan rég volt az az idő. Nem tudom, mások hogy vélekednek erről – büdös?, izgalmas?, hangulatos?...

Aztán a kormány... Ami ugyan nem a legjobb anyag, hiszen akkoriban még csak a Toyota és a Nissan tudott a japánok közül a kéznek kellemes tapintású műanyagot készíteni. Kicsit túl rücskös, kicsit talán még sorjás is. Micsoda?! Sorjás? Túl rücskös?! Egy tizenhét (plusz) éves autó kormánya? Felfoghatatlan. A hátrány itt előnnyé vált, csiribí.

És mindenről kiderül, hogy ilyen. A pedálgumik. A váltókar. Az ablakszigetelések. Ahogy a kapcsolók kattannak. Mindenből árad a használatlanság hamvassága, meg az a fajta tisztességes japán autókészítési szemlélet, amit annak idején, a (két évig) programozottan döccenő VW-ajtók, ujjunk begye alatt besüppedő Volvo-műszerfalak, káprázatos mélységű Mercedes-fényezések hatása alatt észre sem vettünk. Csakhogy ezek a Mitsubishik utána letudtak négy-öt-hat-hétszázezer kilométereket komolyabb meghibásodások nélkül.

A Népítéletben erről a típusról (a két, feltehetően berhelt autó tulajdonosától eltekintve) csak szuperlatívuszokban írnak. Annyira, hogy az egészséges bélrendszerből a nyelőcső irányában megindul egy kis kellemetlen gyomorsav-göb, az érzelgősségtől csöpögős címek láttán: "Az elnyűhetetlen szépség!", "Az autógyártás etalonja", "A tökéletes autó?", "Kis szürke gyémánt", "Három gyémánt az egyben, csak a kiválasztottaknak", "Könnyed fehér szappan eleganciával, jó megjelenéssel", "Életmentő", " Megbízható gésa", "Szelíd cápa", meg jöjjön a legreadersdigestesebb - " Életem kék egén úszó bárányfelhő". Hú. De volt, aki ügyesen összefoglalta: "Innentől csak Mitsubishim lesz" – írta. Tény, ezt az autót szeretik, de nagyon.

Képzelhetik, hogy a cikk alanyát meddig lehet majd még használni. Ezeken a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján készített japán autókon a korrózióvédelem sem volt már annyira reménytelenül pocsék, mint a korábbiakon – értsd, nem hat-hét, hanem tíz-tizenkét évesen kezdtek rohadni. Ha belegondolok, azóta csak a marketing ígér többet, de a konkrét autóparkot látva ez ma is tipikus érték...

Sajnos Mátét lassanként elkapta az oldtimeres görcs – először borzalmasan alapos üregvédelemnek akarta alávetni a kocsit, hogy télen használható legyen, aztán úgy döntött – inkább rendbe teszi betegeskedő motorú Citroen Saxóját télire, és inkább azt rohasztja a latyakban. Ha tehát akad majd ebben az országban olyan ötödik generációs Mitsubishi Lancer, amely 2020 táján OT-s rendszámot kap, az feltehetőleg Mátéé lesz. Szurkoljunk neki.

De még mielőtt a tulajdonos elméje végképp megzavarodott volna, elkértük egy kis tesztre a kocsit. És meghajtottuk. Azaz nem.

Tudják, ebben a konkrét példányban beépített OT-vizsga előkészítő-szisztéma van. Nem lehet üveghangon húzatni. Nem is lehet vele csapatni. Ez egy 1,5 literes, egyvezértengelyes motor, ami, ha európai specifikációjú, akkor 90, ha japáni, akkor 84 lóerős – hagyjuk figyelmen kívül a forgalmiba írt, átszámolva 88 lóerős értéket. No meg a hagyományos, overdrive-val együtt összesen négygangos automata váltó sem az a felvillanyozó társ a száguldáshoz. Ez a kocsi nyugalomra int.

Nem mintha nem menne rendesen. Még ezzel az automatával is 12,3 másodperces gyorsulást ír a sillabusz százra (az ötös kézi váltósé 11,7 s), a végsebesség 160 km/h. De ezt a budapesti forgalom öldöklésében, 2010-ben már lomhának érezni. Egyébként a váltó áttételezése egészen hosszú, overdrive-ban, 3000-es percenkénti főtengely-fordulat mellett 110-et visz a kocsi, a 130 olyan 3800 körül érkezik, és simán tartható emelkedőnek, megpakolva is.

A kormányzásban van egy olyan finomság és készségesség, amit a mai autóknál kezdenek elfelejteni a gyártók, igaz, ebben a jó érzésben talán az egy tonna körüli saját tömeg is segít. A váltó komótosan ugyan, de legalább finoman kapcsol, tűrhetők a fékek, a rugózás meglepően puha.

Vedd hozzá a magasságban állítható, változtatható deréktámaszos, nagy, tartós, de kellemes szövettel borított üléseket (a japán specifikáció szerint beléjük varrták a bőrbe billogozott Lancer nevet), a városban is kilenc liter körül tetőző fogyasztást (nyári értékek), a finom kidolgozottságot, és máris becsülni kezded Mitsubishiék Lancerjét. Ereszd le egy tenyérnyit az oldalablakot, nyúlj ki a tetőoszlop sarkához az antenna göbjéért, húzd ki, hangolj rá valami jó kis rock-adóra, és ezzel kimész a világból. Ez az autó tényleg úgy működik, mint az új, vele bárhová. Érdekes módon a sokféleképpen állítható ülések sem kényelmetlenek, kicsit himbi-limbi, de alapvetően jó a rugózás, motorzaj csak minimálisan akad (a szél sustorgása persze valamivel erősebb, mint kellemes lenne), az elöl MacPherson-, hátul csatolt lengőkaros futómű is zokszó nélkül teszi a dolgát, bár racsingossá nem teszi a Lancert.

Persze, akadnak hibák. Például a középkonzolon a kis fedeles rekesz teteje borzalmas, nincs zsanérja, csak anyagában hajlik, s a fedél már ívesre vetemedett, egy csomó műanyag a látható használatlanság ellenére is karcos, a csomagtartó nem valami tágas. De ott vannak az óriási, hangulatos műszerek (Galant-hagyomány), a csodás ülések, a színek, a precizitás... Szeretnivaló kis dög ez.

És gondoljanak bele: háromszázötvenezerért újautó-szagot kapni... Lehet-e?