Sajnos nem igazán. Amikor beültem a tesztautóba, először a kormány, a váltógomb és a többi kezelőszerv kendőzetlen műanyagsága tűnt fel. Nem számítottam bálnapéniszbőrre ebben a kategóriában, de poliizékből is lehet ennél kellemesebb tapintású anyagot és textúrát gyártani. Ugyanez érvényes az ajtókárpitokra is, amelyeket annyira kemény anyagból gyártottak, hogy az ember fél megkopogtatni, nehogy megrepedjen. És az alapkivitelben sajnos a panel sivár eseménytelensége fel is hívja a figyelmet a racionális anyagválasztásra: még feliratot sem szitáztak az ablakemelő gombra, nemhogy valamilyen ujjnak kellemes domborzatot kapott volna. A pókhálómintás hangszórórács az egyetlen elem, amely feldobja ezt a műanyagdarabot.
Talán az oldalkárpit Nevada-sivatagát próbálták ellensúlyozni a dizájnos műszerfallal, de az a nagy igyekezetben sajnos bibircsókot növesztett középen. Ezzel az emeletestorta-szerű, kétszintes tekerentyűvel lehet a fűtést szabályozni, amúgy nagyon logikusan, azonnal érthetően, csak először félve nyúl hozzá az ember az idegen képződményhez.
Szerencsére ezzel a két bekezdéssel túl is vagyunk a kritizáláson. A mesteri táncos prezentációt követő, gyilkosan rövidre szabott, negyedórás tesztúton nem találtam semmi kivetnivalót a kocsi viselkedésén. Talán a hátsó futómű lágyabb egy kicsivel a kelleténél, ami üresen előnyére válik, de megpakolva, öt személlyel tartok tőle, hogy billegős, bólogatós lesz kicsit. A váltó viszont feltűnően precíz, nagyon könnyen kapcsolható, az 1,4-es, kilencven lóerős motor pedig pont elég ebbe a dobozba, pardon, kasztniba. Halkan teszi a dolgát, gázreakciója kicsit nyúlós, mint a legtöbb Euro 5-ösnek, de nem bántóan. Egy családinak szánt autóba bőven jó.
Az elektromos szervokormányra sem panaszkodhatom, pedig nem vagyok nagy rajongója, de az évről évre finomodó technika már kezdi elérni azt a szintet, ami nem hagy kellemetlen szájízt maga után. Az egész autó viselkedése ilyen egyébként. Nem vált ki rajongást, kicsit színtelen, de semmibe nem lehetne belekötni. Könnyű vezetni, őszinte, egyszerű. Egy hétköznapi használatra gyártott autónak pedig pont ilyennek kell lennie.
Egyedül az első ülések tűntek kicsit furcsának. Mintha az ülőlapot nem a hozzá tartozó támlához csavarozták volna: előbbibe pont bele tudtam fészkelődni nem túl széles combommal, hátam mellett viszont féltenyérnyi hely maradt mindkét oldalon a hurkákig. Persze hosszabb időt kellene eltölteni az autóban, hogy megalapozott véleményt alkossunk, de ez feltűnt, meg még egy meggondolatlanság. Nincs sminktükör a vezetőoldali napellenzőben. Nekem nem hiányzik, de ha ezt a szalonban észreveszi életünk párja, hirtelen vége szakadhat az ártárgyalásnak.
Pedig a három és fél milliós alapár nem rossz. Már nem az a szemtelenül alákínáló koreai hadüzenet, de az értékhez viszonyítva még mindig csábító. Benne van a klíma, az első elektromos ablakok, tükrök, a rádió és még az USB-csatlakozó is, de nem félelmetesek az extrák árai sem, százharmincezerért például rendelhető egy Life Plus nevű csomag, ami az ülésfűtés, riasztó, behajtható kulcs, ködlámpa kombót takarja. Egyedül az ESP-t spórolták ki: ez 125 ezerért kapható, vagy az ötszázezer forintért kapható következő felszereltségi szint része.
Szintén félmillió a gyengébbik, 77 lóerős dízel felára – tizenhárom pluszlóért még kétszázat kell fizetni, míg benzinesből háromszázért kapható a 126 lóerős 1,6-os. A Kia Vengában is vonzó nyitható üvegtető ugyanennyibe kerül. Nem olcsó, de ebben a kategóriában meglepő, hogy egyáltalán rendelhető ilyesmi – nyilván ehhez hasonló trükkökkel szeretne kiszabadulni a márka az olcsó, de fapados skatulyából.
Pedig ez a tévhit már rég idejét múlta. Hol van már a nehéz sorsú Pony vagy az ős-Sonata. Az ötéves garanciával, a saját fejlesztésű motorokkal, a friss platformokkal nagyon közel van már a Hyundai ahhoz a színvonalhoz, ami a Toyota sikersztoriját megalapozta. Csak kell még egypár év ahhoz, hogy az európai fejekben átprogramozzák a brandhez tapadó előítéleteket.
A Hyundai-offenzíva
Tavaly a Hyundai darabszámban a negyedik helyre kapaszkodott fel a világ autógyártói között, húszszázalékos növekedéssel. Ezzel nem kisebb márkát taszított eggyel lejjebb, mint a Fordot. A Toyota, a VW és a GM áll még előttük, akiket nem lesz könnyű lenyomni, de ha így folytatják, nem lehetetlen.
Itthon ugyan csak két-három százalék körüli a részesedésük, de az elmúlt három évben lényegében folyamatos növekedést könyvelhettek el, miközben drasztikusan zsugorodik a piac. Az összeomló újautó-értékesítés cunamijával szembe vizelve a Hyundai nagyjából fél tucat új modellel támad jövőre, behozzák az USA-ban sikeres modelleket is, például a Hyundai Genesist és a kupé változatát – utóbbit már alig várjuk.
Nem is ezektől, hanem a jövőre érkező i40-től vár jelentős növekedést a magyar importőr, hiszen a céges flottának jól eladható Passat méretű kombi és limuzin a húzómodell, az i30 mellett rendesen felhozhatja statisztikájukat.
Hogy nem rövid távon gondolkodnak, mi sem bizonyítja jobban, mint például ennek az új szegmensbe furakodó kis ix20 bemutató ceremóniája. Saját becslésük szerint jövőre nem több, mint száz darabot szeretnének eladni belőle, de elhoztak több mint 10 tesztautót, kibéreltek egy stúdiót, úriasan megvendégeltek egy lakodalomnak is népes társaságot, profi táncosokat szerződtettek. Egyszóval megadták a módját, pedig nagy hasznot nem várhatnak a modelltől – számomra az is kérdéses, hogy ennek a rendezvénynek a költségét visszahozza a modellciklus alatt eladott pár száz autó. Vagyis csak azért érheti meg nekik, mert ezzel építik a brandet.
Kikkel kell megmérkőznie az ix20-nak? Ha a házon belüli, legfőbb konkurenst, a Kia Vengát leszámítjuk, a fő ellenfelek lényegében az Opel Meriva és az öregedő Ford Fusion, amelyek tíz-húsz százalékkal drágábbak, bár minőségben talán kicsit rávernek a Hyundaira. Meg persze ott van a Citroën C3 Picasso, amelyet akciós áron még olcsóbban is kínálnak, bár kevesebb extrával, vagy a Škoda Roomster, amely szintén csak fapadosan olcsóbb.
Igazából elég zsúfolt a kis egyterűek szegmense, ahhoz képest, hogy milyen kis szeletkéről van szó. Pedig fiatal családosoknak nemigen lehetne kitalálni jobbat. A hely bőven elég bennük, nyaraláshoz is, városban pedig még a kisebb parkolóhelyekre is könnyedén beférnek. A konzervatív négyajtósokat pedig az első ikeás bevásárlásnál porig alázzák. És a kis Hyundai mindent tud, amit egy praktikus autónak tudnia kell. Ideje odafigyelni rá.
