Rendőr Lada – Taxis Zsiga

A taxiképünk viszont erősebben átrajzolódott a fejünkben, hiszen 1984-től a magántaxisok előretörése miatt felhígult a korábban húsz éven át színtisztán kereklámpásokból álló autópark. Megjelentek a Wartburgok, faros Skodák, 1500-ös Zsigák, kockák, Sierrák a drosztokon, később pedig az állólámpás, majd fekvőlámpás Mercik borították el az utcákat.

De amikor Németh Szabolcs fehér 1300-asa bezúg a képbe, valami kattan a fejemben. Ha a korábban tesztelt hat veterán Zsiguli megpillantása, vezetése afféle élmény volt, mint elővenni egy rég nem látott, Orwo és Forte képekkel teli, családi albumot, ez itt egyenesen egy színes, sztereó, szélesvásznú film. Ami ennyire a mindennapjaink része volt egy időben, és amit ennyire nem lehetett látni már vagy tizenöt éve, az üt. Óriásit. Mélyről, egészen a tudatalattiból.

Szabi mesél az indíttatásairól – „én magam nem taxiztam, ez csak gyerekkori szerelem, tudod, akkor valahogy jobban megengedhettük magunknak, hogy hétvégén taxival menjünk, például egy jót ebédelni. Gyerekfejjel a Zsiguli-taxi nekem egyet jelentett az ünnepléssel”. Budapesti, de Kaposváron találta az 1979-es 21011-est, lényegében ebben az állapotban, bár csinosítani, finomítani azért kellett rajta. Jó pár évig keresett olyan autót, amihez nem szükséges érdemben hozzányúlni, és szög eredeti. Ez végre erősen olyan volt. „A család árulta az elhunyt bácsi autóját, én egy évvel utána, a nyolcvanhárom éves nővérétől vettem, aki egy pálmafát is majdnem rám tukmált ajándékba” – meséli.

Az autó kétszázezer forintba került, ami akkor egyáltalán nem volt érte kevés. A futóművét rendbe kellett tenni, újak lettek a fékcsövek, a motorban elengedhetetlen volt a lánccsere, be kellett állítani a szelepeket. Ment rá egy – amolyan – tisztasági fényezés is. „Nem szerettem volna túlságosan fényesnek, azt akartam, hogy olyan legyen, amilyen 1979-ben egy rendes taxi volt.” Én még viszonylag tisztán emlékszem azokra az időkre – ez a kocsi sajnos azoknál jóval szebb… De nem baj, legalább nem lett szalonautó.

„A Zsigulit eleve arra vettem, hogy taxi legyen majd belőle, a taxaméterem például már jóval korábban megvolt hozzá. A szabadjelzőt a Főtaxitól kaptam; kérelemmel fordultam hozzájuk szóban, majd írásban, és egyszerűen odaadták. Ilyet még csak-csak lehet szerezni, viszont rögzítő pántot nem, azokat mind kidobálták. Már azon gondolkodtam, hogy valahogy gyártatok, de végül a Főtaxi raktárának valamilyen eldugott zugából előkerült az utolsó két darab. Azt is megkaptam. Nagyon jó együttműködés alakult ki közöttünk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Előfordult már, hogy a vezérigazgató úr személyesen kért fel, hogy menjek el egy rendezvényükre az autóval” – mesél Szabi a sorozatos mázlikról. Tudják, bátraké a szerencse, lám, mennyire igaz is.

Közben Szabi mutatja az autója belsejét – „nézd csak, eredeti URH-m is van, szintén a Főtaxitól kaptam engedélyt, hogy használhassam”. Hű, tényleg, ebből jött a „piriruririru-rírí”, ami minden taxis utazás kötelező aláfestése volt. De mi az, hogy eredeti URH? Itt nem az URH a nagy szó, hanem a mániákus aprólékosság a többi részletnél. Ilyen precízen harminc évvel ezelőtti taxiskáoszt létrehozni igazi elmebajra vall. Jófajta elmebajra.

Bontakozik a kórisme. Kamei-utánzat kormányvédő a volánon. Régi egyforintosok a szellőzőrostélyok körül, és erről még soha, senki nem tudta megmondani nekem, hogy visszajárónak kellettek-e, dísznek voltak ott, avagy megakadályozták, hogy a rács zörögjön, elforduljon. Mindenesetre abszolút kellenek. Meg a csíptetős jegyzettömb, mellette a tekerős kilométermemó. Kösdbeazövet-matrica, tőle jobbra nem a szokásos kukautasvésdazészbeneszóljbeleavezetésbés, hanem a kedvesutasnemfelejtettesemmitataxibanos felirat, ami Szabit harminc éve még egyértelműen a kedvesebb fuvarosok közé emelte volna. Wunderbaum-köteg, a nyolcvanas évek közepétől szintén szériatartozék.

Na meg persze a gengszter-naphemü, valamint a Sokol héttranzisztoros – hiszen főtaxis kocsiba tilos volt rendes autórádiót szerelni. Ez a Sokol volt az egyszerűbb, de létezett ébresztős Signal is felhúzós órával. És hátuljára nincs felgumizva két laposelem, mert 2010-ben már Magyarországon is kapni bele valót. Most inkább a lapos Perion lenne a problémás. A korabeli taxisok még sárgaréz drótból is hajlítgattak tartót a Sokolhoz, hogy ne csúszkáljon. Persze menet közben semmit sem lehetett hallani egy ilyen rádió hangjából, nem is arra volt. Szerintem sokaknak megvan a kép: áll a taxis a droszton, pillangóablak kihajtva, ülés félig ledöntve, utas sehol, lakótelepi álmosság. Ki nyer ma, játék és muzsika tíz percben. A taxis volt az információ királya: ő hajnali hatkor még hallotta a cenzúrázatlan híreket, például Csernobilról a Petőfin, a többi magyar a reggeli mellé már csak a hivatalos, szűrt verziót kapta meg…

Akad még ezer külső részlet is. Felcuppantós garázsmenet tábla a szélvédőn. Főtaxi-matricázás, naná. Fekete, JC-s rendszám, a kocsi évjáratának megfelelően. Most érzem csak, ennyivel fiatalabb nálam Szabi, én biztos JB-st csináltattam volna, és nem 1300-as Zsiga lett volna az alap, hanem a legközönségesebb 1200-es. Aztán meg ott a golyóhangszóró a hátsó ablakban (bár egy Főtaxiban elvileg nem lehetne ilyen), Éva magazin 1982-ből, rugós tövű, Start autósboltos antenna – bocsánat, anterna – a Moszkva téri maszek kínálatából. Tudják, régen a maszekoknál mehettek a nagy csencselések, kimentett olajért egy Motorteszter, megigényelt, de be nem szerelt féltengelyért egy fehér Rallye-kormány…

És gomolyog a Zsiguli-szag, ami, amint tudjuk, ezekben az 1300-asokban és 1200s-ekben volt a legerősebb. Olyan ez, mint a borkóstolás, minden érzékszervet használni kell, komoly késztetést érzek, hogy megnyaljam a bólogató kutyát. Lehet, hogy ő is, itt most minden szürreális.

Egyedül a nagyon kilencvenes évekbeli atléta üléshuzat lóg ki az összképből, olyan ezekben sose volt. A Főtaxinál jó darabig mindenféle huzat tiltott volt, aztán amikor a maszek taxisok kocsijai vonzóbbakká váltak az utasok számára, mert nem kellett bennük hideg műbőrre ülni, akkor lett egyfajta undorító, sárga-barna-okker csíkos, teli szövet huzat minden főtaxis kocsin, úgy kellett rákötözni fehér szalaggal az ülésvázra. Nem az oldalán műbőr szélű, csak a nagy felületeken szövetes, ami mindenkinek beugrik – az hasonló volt, de a taxis fajtájúhoz képest überigényes.

Az atléta viszont még a magántaxisoknál is csak később lett divat, amikorra a lengyel piacozóktól átvették a hatalmat a kínaiak. Egy ilyen Zsigába bizony minimum Faguli kell, ha már valami. Erre az észrevételemre jegyzi meg Szabi – „úgy vagyok vele: ha már évekig tartott, mire ennyire összeállt, nem kell nagyon sietni. A cél nem az, hogy gyorsan legyek vele kész, hanem hogy mindig legyen vele kis játék, csinosítanivaló. Remélem, hogy lesz még rá negyven évem…”

Képzelhetik, mi lett, amikor a két autót összeállítottam egy kis közös jelenethez. Mondjuk, a kép nem teljesen reális, mert rendőr ritkán piszkált taxist azokban a magán előtti időkben, hiszen tudta, mindketten az utcáról élnek. 1991-ben viszont simán megeshetett volna.

Szabi korrektül félhosszú bőrkabátban, farmerben, Zsolti a társával jól körbeállja. Dőlnek a zsebekből a cuccok, szinte összeszorul a gyomrom az izgalomtól. Taxisbrifkó előbuggyan, vastagon tömve megvesztegetési pénzzel, Adyk, Kossuthok, Rákóczik, Dózsák, Petőfik röpködnek. Hopp, előkerül a régi szonda, műbőr tokban, jön elő az évtizedes feljelentőtömb, kattan a kinyomós Ico-toll, szúrós szem vizsgálja a széthajtogatós jogsit. Nini, a Donald rágó is ott hever, egész csomag, micsoda kincs volt ebből egy darab is…

Ezek őrültek. Micsoda aranyos, kedves őrültek.