Szerelem: Noel Roadster (1993)

Amikor megmutattam a szerkesztőségben, mit kaparintottam meg tesztre, rögtön kereszttűzbe kerültem. Papp Tibi és Csikós Zsolt között pislogtam lent a völgyben, és próbáltam rájönni, kire hallgassak. Tibi egy „Jajjúristenmieznemár” keretében tüntetőleg hátat fordított a képnek. Ehhez képest Csík egy „Jajjúristenmiezdekirály” csatakiáltással eltolt a képernyő elől, és a szája szegletében csillogó apró nyálcseppekkel kezdte pörgetni a képeket. Ez a kettősség is példázza, milyen ellentmondásos ez az autó: a technika számít, vagy az érzés, amit kivált? Erre még visszatérek.

Ha létezik olyan műfaj, hogy kit car replika, akkor a Noel Roadster az. A történet szerint valamikor a nyolcvanas évek derekán, Közép-Magyarországon élt egy tehetséges autószerelő, aki nagy rajongója volt a harmincas évek sportautóinak. Gondolok itt olyanokra, mint a Mercedes SSK, az Aston Martin Le Mans vagy a Jaguar Mark IV. Élnék a gyanúperrel, hogy a Merkur-telepen kevés ilyen autó akadt megvásárlásra, Ladából viszont annál több, úgyhogy megint csak a magyar leleményességet kellett hadra hívni.

A szerelő aztán gondolt egyet, és 50x100-as vasakból létravázat hegesztett, lemezből kihajtogatta és kalapálta a kasztnit, vörösre fényezte, majd minimális változtatásokkal beépítette egy 1200-es Zsiguli motorját, futóművét és teljes hajtásláncát. Apró módosításokra volt csak szüksége: a tank egy Wartburgból jött, másik légszűrő és kardán kellett. Nagyjából ennyi. Az igazán kedves megoldások viszont az apró részletekben rejlenek. Kedvencem az első irányjelző, ami, ha egy korabeli – értsd: harmincas évekbeli – autóról származna, biztosan csúnya pénzeket kéne érte fizetni. Pedig a gömbölyded bura a míves krómházban egy Barkas-index és egy biciklilámpa vadházasságából született. A fényszórók pedig Trabanton és Csepel teherautón kezdték karrierjüket.

A történet kezdetén még Arsenal Roadster nevű különlegesség végül rendszámot is kapott, többek között ezért is készülhetett akkor még két-három darab. Nem sokkal később egy budapesti vállalkozó megvásárolta a sablonokat és a gyártási jogot. A fővárosban a sztori folytatása: még néhány példány készült a típusból, de ezek már új névvel készültek: Imperial Roadster, ugyanekkor a fém karosszériát műanyag váltotta. Magyarán: akárhonnan nézem, egy kit car pontos másolata lett. A tesztautónak viszont már egy harmadik neve van – Noel. Mint később kiderült, az Imperial nevet a Mercedes már levédette.

Amúgy a fotogén autót élmény nézni. Képről sokkal nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában: a 720 kilós kis retro gyösz mindössze 3,58 méter hosszú és 1,54 széles. Azonnal mosolyt csal az arcra, csak apróságokba lehet belekötni. Ilyen például a szélvédő, ami aránytalanul nagy, túl vastag a kerete és valahogy furcsa szögben áll. Az ős-Arsenalon efféle formai csuklás nem volt. Mindössze egy dolog akadt, amit kifejezetten utáltam, a kamu leömlőket a jobb oldalon. Maximum a huzat jár bennük, így annyi hatással vannak csak a teljesítményre, mint a „Turbo” felirat a kenyérpirítón.

Belül, miután sikerült magamat a cipősdoboznyi helyre behajtogatni, annyi fa várt, amiből egy komolyabb kredenc is kijönne. Ezért is tűnt különösen szórakoztatónak a becsapódó ajtó hangja, hiszen leginkább csak műanyag és fa található benne. Az egybefüggő fa műszerfalról nagy örömömre ezeröcsi-műszerek mosolyogtak vissza. Természetesen, a Lada-hagyományokat ápolva, a gyújtáskapcsoló a bal oldalon volt.

De mi történik, ha a kulcsot elfordítva beindul?