Megvolt: Volkswagen Touran 1.4 TSI Comfortline

Néha végiggondolom, mely szakmák lennének azok, amelyekben garantáltan elharapnám a ciános fiolát. Bányász például biztosan nem lennék, mert a bezártságtól egy idő után szédülök. Mindenféle pultos munka olyan helyen, ahol ingerült, a helyzetet nem értő, húszas IQ-jú, agresszív és sértett embertömegek zúdítanák rám napi rendszerességgel a vitriolos köpetüket – önkormányzat, posta, bank –, a sikítófrászt hozza ki belőlem. Toi-Toi vécéket sem takarítanék szívesen, a brutális monotóniát jelentő szakmák – bérszámfejtés, könyvelés, adóellenőrzés, kontírozás – pedig halálba rémisztenek. De mind közül buszlimuzinokra specializálódó autógyári marketinges szeretnék a legkevésbé lenni.

Már elképzelni is rémes a helyzetet. Az autóvásárlók számára a leggyakrabban bedobott hívószó a sportosság, a lendületes vonalvezetés, a stílus, a dinamizmus – nem véletlenül. Mindenkinek ezekre áll rá a füle, a szeme, az agya. És a marketinges megkapja a feladatot: tegyen valahogy vonzóvá praktikus, tágas, testes, családszállító dobozokat. Na, itt jönne az öngyi. A feladatvégzés nulladik percében. Minden elismerésem a marketingeseké, nekem nem tudnának annyit fizetni, hogy.

Ne értsenek félre, nem vagyok családellenes, nekem is van két fiam, és én sem sportkocsival járok. A teljes eszemmel, sőt, még a szívem egyik csücskével is tudom, hogy nincs megfelelőbb autó 2010-ben egy család számára, mint a soküléses buszlimuzin. De hogy teliragasszam ilyen autók képeivel a hálószoba falát? Vagy akár a garázsét? Az lenne az elmebaj, nem a gépfegyveres tömegmészárlás a háztetőről. A buszlimuzin maga a halál. Akinek olyanja van, az lemondott az életről, utódnevelő táptalajjá redukálódott a sorban. Azon túl, hogy nedvesen tartsa magát, és nyomelemeket tartalmazzon, nincs többé szerepe az életben. Egy táptalaj nem járt driftedzésekre, nem autózik jót a visegrádi szerpentinen, eszébe sem jut karburátort szinkronozni szabad félórájában.

Oké, valami dögerős, kétliteres motorral, ültetett futóművel (bizony, gyárilag van ilyen opció egyik-másik egyterűnél), a szivargyújtóba dugott, motorzaj-utánzó hanggenerátorral még csak-csak kihúznék három-négy évet egy ilyennel. Ha nevezett autó esetleg valami jó színben lenne – narancssárgában, babakékben, fehér hosszanti csíkokkal – és hordana négy tisztességes papucsot, nos, akkor talán a kóma veszélye nélkül eljutnék a kertkaputól a beszállásig. Csak sajnos a tesztautó nem ilyen volt.

A motorja – egynégyes. A kerekei – lemezfelnik, műanyag dísztárcsákkal. A fényezése – jajjajjajjajjjjjj – ezüstmetál. Leánykori nevén metálszürke. Metánszürke, propánszürke, butánszürke, bután szürke. Hörrrrrrr, már érzem is a fojtogató markot a gigámon. És erről kell tesztet írnom. Legalább miért nem egy jó Ducatóról? Chevy Sparkról? Miért én? Miért nem a Papp Tibi? Miért, miért? Hiszen a Rácz Tomi már 2007-ben zseniálisan megírta ezt a tesztet, ugyanez a Touran volt, ugyanezzel a motorral, facelift előtt, annál nem kell jobb. Még vers is volt a cikkben, meg a kék fényre való szemérzékenység-analízis Orosz Peti tollából, aki mellesleg doktor. És már azt az anyagot is én fotóztam, közel ugyanennyire pocsék időben.

Ezzel el is értük a teszt mélypontját. A korai aggódás után ugyanis felfelé indul a sztori íve. Igazából egészen lendületesen. Érthetetlen módon.

Mert ez az 1.4 TSI motor régi favoritom, ráadásul először éppen abban a Rácz-féle Touranban próbáltam négy évvel ezelőtt. Azóta mindenféle VW-származék tesztautókban találkoztam vele, és minden egyes alkalommal újra meg újra meglepett, mennyire ügyes, kulturált szerkezet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy most először nem sikerült meglepnie, amióta ismerem. Ebben a Touranban ugyanis nem éreztem sziporkázónak.

Ennek az oka egyszerű. Általában egyre kisebb kasztnikban próbáltam ki a motort, a csekélyebb önsúly pedig természetszerűleg fürgébbé tette azokat az autókat. Itt viszont visszaléptem az eredeti, közel 1,5 tonnás magaslatra. 140 lóerő, tehát minden kanca darabjára jut tíz kiló, csodákat ne várjunk. És némelyik TSI ennél erősebb volt közülük.

Lomhának azért nem lomha ez, hadd idézzek a műszaki adatokból: 202-t megy, 9,5 alatt van százon. És a motorba kis fordulaton kompresszor, középtartománytól fölfelé turbó nyom extra légmennyiséget, ezért középen sem fulladozik – tisztára, mint valami egynyolcas vagy kétliteres szívó. Megvan a hosszú áttételezés is, hiszen száznál, hatodikban nem forog egészen 1500-at a motor, Szép, nyugisan lehet vele autózni, kapcsolgatni sem kell sokat, mert már ezres fordulattól elviszi a bódét.

Súlyos hátulütői a turbósításnak nincsenek. Kigyorsításnál egy gondolatnyit mindig késlekedik, viszont akkor is húz, amikor már levettük a lábunkat a gázról, ezért hektikus forgalomban elég sokat kell rugdalni a féket, hogy neki ne hajtsunk az előttünk haladónak, ez az egyik. No meg az erősen ingadozó benzinfogyasztás, minden kis turbómotor furcsasága. Ha a cipőtalp csak cirógatja a gázt, simán hozható a hét és fél liter városban, hat-hathárom országúton, de mihelyt kicsit menni is kéne – hangsúlyozom: kicsit, száguldozásról szó sincs –, azonnal kilenc, kilencfél körüli értékeket mutat a bórdkompjúter.

Persze semmilyen tekintetben nem sportkocsi ez, bár a rugózását senki nem mondaná lágynak. A viszonylagos keménység bukkanókon zötykölődéshez, burkolatok alól gonoszul előszivárgó zörejekhez, a kerekek dobolásához vezet – egyik sem bizalomgerjesztő jel. Kanyarodni lehet vele jól (bár ilyenkor dől a bódé), a kormányon egészen sok a visszajelzés, de nem örömautó ez.

Megnéztük, mit ír a Touranról a Népítélet. Bár ne tettük volna. Lapozzanak, ott van.