A Cooper D-be beszállva senki sem kérdezne rá, hogy dízel-e az autó. Sima, kicsit visszafogott, benzinmotorokat idéző hang van a kocsiban még a legkeményebb gyorsításnál is. És akkor az erejéről még nem is beszéltünk. A tesztautó papíron 9,7 alatt van százon, a kormány mögött azonban sokkal gyorsabbnak érződik. A nagy nyomaték még a tapasztalt rókákat is megvezeti, esküdni mertem volna, hogy 8-8,5 elég a Mininek a 0–100-hoz.
Jó a váltó és a fokozatok kiosztása is, ami kis lökettérfogatú dízeleknél szinte példátlan. Már egészen alacsonyan, 1500-nál boldogan húz, és akár 4000 fölé is forgathatjuk, de nagyjából 2000 és 3800 között van az a tartomány, ahol a legjobban él. Gonosz voltam. Beraktam nagy emelkedőn 40-nél ötösbe. Nem örült, de különösebb sírás-rívás nélkül kezdett el forogni a dízel. Sírtam. Megszerettem. Igazán. Eretnek lettem.
Ha mindenáron bele kéne kötnöm, márpedig kell, hiszen önök módfelett kíváncsiak, a gázreakció miatt vennék el egy pontot a maximális tízből. Nem mondom, hogy a motor túl lassan reagál a gázadásra, sőt, dízelhez képest valójában elég fürge, de ezen a téren nem hasonlíthatjuk egy benzinmotorhoz. Persze fogyasztás terén sem: városban, kemény fagyban, főleg erőltetett menetben sem ivott többet hét liternél, de óvatosabb vezetési stílus mellett simán hat alá lehet vinni a fogyasztást – a gyártó 4,2 literes városi fogyasztást ad meg a kocsi adatlapján.
A kormányzás pontos és közvetlen, a futómű feszes, sportos, a kocsi súlyelosztása is jó, könnyedén lehet dobálni a fenekét, a havas úton kézifékkel kanyarodni külön móka. A dízel nagy nyomatéka miatt főleg csúszós úton nehéz kigyorsításnál adagolni a gázt, hiszen könnyen elkaparnak a kerekek, de szerencsére a kipörgésgátló jó, nem troll, nem drasztikusan lép közbe. Újabb savazás érdekében le kell kattannunk a vezetési élményről, a Cooper D-vel ugyanis igazi öröm az autózás. Ha köpködni akarunk, nézzük meg inkább az árcédulát. Hogyaszongya: 6,5 millió a kocsi alapára, és nem nehéz rádobni még sok forintot extrákban.
A Mini különleges, a Mini drága. Akinek tetszik, így is megveszi, legalábbis ezt bizonyítják az autó sikerei. Pedig iszonyatosan kicsi, valójában nem négy-, hanem kétszemélyes, és az utastérben nincsenek tárolórekeszek, tehát még városi autónak sem tökéletes, van benne egy-két vásári megoldás, mint például a középkonzol, mégis összességében olyan, mint egy cuki tortadísz, ráadásul tényleg nagyon jó vezetni, ezért szeretik és szeretjük mi is.
Két hülyeség maradt már csak a tarsolyomban a végére, ha siet vagy unja, nyugodtan zárja be az oldalt, a cikk informatív része az előző bekezdésben véget ért. Az egyes számú hülyeség: a rükverc balra fent van az egyes mellett. Ha gyűrűt vagy kallantyút kell felhúzni, nos, nem bánom, legyen csak a rüki a bal oldalon, de ez a váltókar szinte alig fejt ki ellenállást, úgy csusszan be hátramenetbe. Kétszer is előfordult, hogy a zöldre váltó lámpánál megfagyasztottam a mögöttem lévő kocsi sofőrjének az arckifejezését, amikor véletlenül hátraugrottam a kocsival elindulás helyett.
A másik orbitális hülyeség a hangulatvilágítás. Csináltam egypár képet, nézzék meg a galériában, de a fotókon látható néhány árnyalat semmi ahhoz képest, amit a Mini tud. Nem számoltam meg, de vagy tízféle színben képesek pompázni a ledek, diszkófénnyel árasztva el az utasteret. Annyira fontosnak tartom ezt a funkciót, hogy így utólag már nem is tudom megmondani, hogy a nyugtató kéket vagy a sejtelmes rózsaszínt választottam-e, csak arra emlékszem, hogy jó volt. Persze nem a hangulatvilágítás, hanem a Mini Cooper D.
