Néhányszor már megtapasztalhattam, hogy egy korszerű háromliteres, hathengeres dízel mire képes, de a Mercedes új, 265 lóerős V6-osa így is meglepett. Ekkora teljesítmény egy üresen is 1,815 tonnás karosszériához nem tűnik félelmetesen soknak, de ahogy az 1600-as fordulatszámtól 2400-ig folyamatosan jelentkező 620 Nm-es csúcsnyomaték jelzi is, a motor minden fordulatszámon egyformán erősnek hat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy padlógáznál még harmadik fokozatban is visszavesz a teljesítményből az elektronika, hogy a hátsó kerekek ne pörögjenek ki, és 6,2 másodperc alatt érhető el a 100 km/h-s tempó. Mindeközben nem üvölt, nem hisztériázik, csak valami távoli gurgulázás sejlik át a vaskos hangszigetelésen. A hétfokozatú váltó ráadásul az egyik legjobb a mai mezőnyben. Van ugyan egy kis késése, de szinte észrevétlenül kapcsol, és bár kézzel is váltogathatunk, ennek nemigen éreztem szükségét: az automata egész pontosan kikövetkezteti a szándékunkat a gázpedál állása alapján.
A CLS képességeivel könnyű visszaélni, de tökéletesen alkalmas kulturált autózásra is: ilyenkor szinte teljesen hangtalanul suhanhatunk vele, tökéletes kényelemben, anélkül, hogy az autó felelőtlen száguldásra késztetne. És nem csak hibátlan úton. A légrugós Airmatic felfüggesztés csak két fokozatban állítható, de a két fokozat valóban érzékelhető minőségi különbséget jelent. Comfort állásban alig érezni valamit az úthibákból, bár egy kicsit billegőssé válik az autó, Sportba kapcsolva viszont felkeményedik a futómű, így a kényelem rovására jóval precízebben irányítható. A légrugózás további kellemes tulajdonsága, hogy fel is emelhető a karosszéria: ilyenkor néhány ujjnyival megnövekszik a hasmagasság, ami sokszor hasznos: magas padkára való felállásnál éppúgy megelőzhető a karosszéria felütődése, mint rossz minőségű, nyomvályús földúton.
Ha a Mercedes nagy dízelmotorjának van hibája, az az étvágy. A gyári adatok szerint városban 7,8, országúton 5,1, vegyes ciklusban pedig 6,1 litert fogyaszt 100 kilométeren, de a tesztelés során ennél sokkal mohóbbnak bizonyult. 180 kilométeren elfogyasztotta a tank tartalmának harmadát, ami 13 liter körüli átlagot jelent, ez pedig nem kevés, még akkor sem, ha elsősorban városban, meglehetősen kíméletlenül használva adódott ez az érték. Találkoztunk mostanában olyan, nem sokkal gyengébb háromliteres turbódízellel, amely hasonló körülmények között sem kért többet 10 liternél.
A leggyengébb láncszem talán a kormányzás lehetne: nem igazán közvetlen, faltól falig két és felet fordul és nem is ad sok visszajelzést, mégsem volt különösebben zavaró. Parkolásnál viszont kiderült, hogy a közel ötméteres autó meglepően fordulékony és könnyen kezelhető. Itt vesszük hasznát a kormány mögött elhelyezett váltókarnak is – a rükverchez elég egy apró ujjmozdulat.
A Mercedes persze megkéri a feltűnő külső, a presztízs és a – nagyobb részben – korszerű műszaki megoldások árát. A CLS alapváltozatáért 204 lóerős, négyhengeres, turbódízel motorral is 17 230 000 forintot kérnek, a 350 CDI változat 18,646 millió. A konkrét tesztautóban volt még néhány feláras felszerelés, így konkrétan 24,62 millió forintba kerülne, ha pontosan ilyenre vágynánk. Irracionálisan sok, ha azt nézzük, hogy a nagyobb használati értékű E osztály alapváltozata már 11,22 millió forinttól hazavihető. A CLS azonban nem a racionalitásról szól, hanem a stílusról, és a stílus olyasmi, amiért a vásárlók hajlandóak fizetni.
Ha az előző generációhoz hasonlítjuk, a CLS egyértelműen sokat fejlődött. Megtartotta egyedülálló fellépését, és közben jóval használhatóbbá vált. A fejlődésre persze szükség is van, hiszen a konkurencia most már ott liheg a Mercedes nyakában: az Audi A7 és a Porsche Panamera ugyanebben a kategóriában versenyez, és ha minden igaz, lassan a BMW is elkészül a saját négyajtós kupéjával.
