Kevés autó nyeli jobban a budapesti kátyúkat, mint a Cube. Ehhez jön a pazar klíma, a kivételesen jó hangszigetelés – ami miatt a motort szinte egyáltalán nem hallani – a hatalmas, kényelmes székek és a magamfajta elkezd rajta töprengeni, vajon nem minden idők legjobb városi kocsijában ül-e éppen.
Azért is érdekes a Cube, mert az agyam nem tudja elkerülni a hozzá hasonló Kia Soul-lal való összehasonlítást. Ami zajosabb, kifelé terjengősebb, és kellemetlenül kemény rugózású. Potmétereket tekergetek el a fejemben, mert a Cube nagyon más állatfaj.
Aztán további kellemeket hajigál felém a kocsi. Például nagyon kicsi a fordulóköre, a váltója kellemesen pontos, a rövid áttételezés és a jó kis motor miatt pedig szépet lép is, hiába a nagy bódé. És itt ismét elő kell vennem a meredek oldalfalak jótékony hatását. Attól, hogy nem borul a fejemre az egész firmamentum, hogy nincs centire kiszámolva, hogyan férek el még éppen úgy, hogy csak az ülésen és a kormányon át érjen a testem az autóhoz, hanem minden messze van, légköbméterek tucatjaival garázdálkodhatok - nos ettől szokatlanul barátságos, otthonos időtöltéssé válik a Cube-ból szemlélni a Fehérvári út szánalmas, görcsben vonagló forgalmát.
Csak röhögök az egészen. Mert nekem most jó.
Felnyúlok, kihúzom a tetőrolót, hadd jöjjön be fény az üvegablakon. Nini. Rizspapír elválasztófal csúszik elő, szinte pont olyan, amilyeneket Kurosawa szamurájai szakítanak át az éjszakai rajtaütések hevében. És amilyet a gésa elhúz, amikor a tea elfogyasztása és némi szake elpusztítása után kettesben marad velünk. Apropó, hol a gésa? Hol vannak az iskoláslányok? Hol a Roppongi? Ja... Jaj, bocsánat, nem lett volna szabad ennyire tökéletesre venni az illúziót, az előbb a távolban már a Fuji körvonalait vizionáltam, holott csak a Hunyadi János út kanyarjában emelkedő sitthegyek tűntek fel. Ja, és az a rizspapír sem rizspapír, csak olyan, mert igazából műanyag.
Ki a 6-os útra, aztán Érd felé megtolom – jól megy ez. Kilencvenig. Utána, mint minden magas és szögletes építésű járműnél, a szél kitartja a tenyerét, és röhög – toljad haver, ha bírod. A Cube ugyanúgy nem sztrádára való jármű, mint a Soul, az Xb, vagy akár a Suzuki Swift és a sima Mini. Az aerodinamika szabályait kicsit ki lehet játszani ugyan, de az efféle szögletes pofátlanságra azért nyersen visszaüt. Pedig a futómű minden puhasága ellenére bírná a tempót, igaz, húzatáskor a motor hangja karktert vált, és már egyértelműen nyersnek tűnik. Városi autó ez, de annak talán a legjobb.
Vissza Budafokon át. A Cube újra elemében ringatózik, napestig elüldögélnék benne. Az ablakot le-, a hifit meg feltekerem, jó nekem a Budapest-széli dolcsevíta, egy ilyen autóból alapvetően mindegy hol vagyok. A hifi egyébként elég korrekt, erre a célcsoport ismeretében figyeltek, pohártartóból is van elég, amúgy sok kezelőszerv nincs, ez nem egy komplikált autó, hiszen a Micra szervei vannak a bőre alatt.
Végre találok egy jó épületet, ahol senki nem háborgat, csupa ablak, csupa szöglet, csupa él, tökéletesen passzol a Cube-hoz. A járókelők mosolyognak, megállnak, nézegetik az autón a feliratot, tetszik nekik. Lehet, hogy eszükbe jutnak a szép mariahilferes, meg Electro City Parndorf-i élmények, de szerintem inkább csak tetszik nekik a Cube. Mert van benne ötlet, látszik, hogy nem egy egyszerű doboz. Foglalkoztak vele.
Az ablakok például mélyebben vannak, mint az oldalfalak, a kerekek – pláne a hátsók – viszont mokány módon jóval kijjebb. Hogy ne legyen teljesen rajzfilmszerű, cuki jelenség, a Cube eleje és fara is kicsit gonosz, kicsit buta, kicsit diszharmonikus, de így pont jó, kell még az a kis meghökkentés. Engem speciel a Simpsons-arcokra emlékeztet, de lehet, hogy egyedül vagyok vele, mindenesetre poénos.
Egyébként sima ötajtós, közülük a csomagtartóé nem felfelé, hanem oldalra nyílik. A balkormányos verzióké balra, a jobbkormányosoké jobbra – hogy mindig lehessen a járda felől pakolni bele. Maga a csomagtartó apró, de a hátsó ülések előrecsúsztathatók. Mivel a lábtér nem szűk, ezért némi térérzet fejében egészen használható, ám magas szélű csomagtartót alakíthatunk ki. Ha pedig kell még hely, a támlák ledönthetők. Síkba fektetésről persze szó sincs, hiszen az ülőlapok nem billennek előre, meg amúgy is, nagyon mélyen van a padló. Variálhatóságban tehát nem jött át a francia ötletesség, sebaj.
Ami fontosabb: nagyon jól összerakott autó. Nem zörög, nem döng, a futóműve felől legfeljebb tompa dobbanásokat hallani, a beltéri műanyagok kemények ugyan, de látványra igényesek. Technikailag nincs nagy áttörés, de ami kapunk, annak a csomagolása közel tökéletes: jó nagyok a tükrök, a gombok csoportosítása logikus, a meredek oldalfalak jóvoltából hátul is el tudnak ücsörögni hárman.
Valamit írt a Nissan erről az autóról, talán, hogy a jacuzzik meghitt hangulatát akarta felidézni benne, emiatt hullámvonal formájú a műszerfal (hullámvonal – hullám – víz - jacuzzi, értik, ugye?), meg ezért ilyen cseppmintás helyenként a műanyag, de ez már felesleges játszadozás. A hullám-műszerfalat megtartanám, a hozzá kapcsolódó marketing-rizsát hanyagolnám.
De meghitt, a maga műanyagos módján otthonos is. Ami a legfontosabb: úgy különleges, hogy közben azt érezzük – van értelme az autó furcsaságának. Mert nagyon megnyugtató, nagyon áttekinthető, kellemesen fürge és ügyes. Megfogott. Utólag borzasztóan sajnálom, hogy nem került be a magyar kínálatba, mert akkor lenne esélyem, hogy pár év múlva, használtan vegyek egyet.
Persze, lehet, hogy így jobb. Megmarad elérhetetlen, bizarr, az ultramodern Japán romantikáját lehelő, érdekes emléknek. Így még jobban fogom becsülni azt a két órát, amit benne töltöttem.
Mondanám én, hogy vegyék, vigyék, megéri – de sajnos nem lehet.
