Ford Focus 1.6 2009

Rendhagyó módon ezúttal nem az autó, hanem a tulajdonos lesz cikkünk főszereplője. Kérjük, fogadják szeretettel Ivánt, aki anno, még a XX. században meglátta az év autója Focust, azonnal beleszeretett, és nem sokkal később vett is magának egy szép, fekete, 1,6-os kombit. Iván ekkor még nem tudta, hogy a szerelemből házasság lesz, ő csak egy egyszerű, relatíve olcsó, mégis pofás autót akart a Volkswagen Golf után.

Ahogy az egy kapcsolat elején lenni szokott, minden szép volt és rózsaszín. Iván igen elfoglalt ember volt akkoriban, nagyon sokat dolgozott, minek okán rengeteget ült autóban, sokkal többet, mint mi, átlagos felhasználók. A XX. század végén, de még a XXI. elején is Iván bő 30 000 kilométert autózott évente. Ha valaki így nyüstöli az autóját, sokkal többet tud meg róla, gondolnánk, de Iván Focusa nem mesélt semmi izgalmasat, egyszerűen csak tette a dolgát, nem zörgött, nem esett szét, nem ment tönkre. Négy év és közel 130 000 kilométer alatt Ivánnak a kötelező szervizeken túl nem volt semmi dolga a kocsijával, nem is csoda, hogy 2004-ben vett egy másik ugyanolyat.

Ez a Focus még ugyanaz a Focus volt, de már túl volt egy modellfrissítésen, ami Iván szerint nem tett jót neki. Eltekintve attól, hogy az új szürke volt, nem fekete, elvileg ugyanolyan autót vett, mint amilyet eladott, Iván mégsem volt százszázalékosan boldog. Mintha az előzőt jobb lett volna vezetni. Olyan szépen fordult, olyan könnyedén szelte a kanyarokat, ez az új meg egy kicsit sutább, kevésbé vezetőközpontú – gondolta fejvakargatva Iván a volán mögött.

Ráadásul ezzel a második Focusszal gondok is voltak: Iván sokat szaladgált a szakszervizbe a gyári rádió miatt, mely időnként átugrált általa véletlenszerűen kiválasztott csatornákra. A szervizben ahelyett, hogy kicserélték volna, mindig inkább megjavították a rádiót, ami valójában sosem gyógyult meg teljesen, de Iván lelkesedését ez az apróság nem törte meg, ő továbbra is szerette a kis Focusát, melyet 2009-ben cserélt le, na, mire? Naná, hogy egy Focusra, naná, hogy 1,6-os benzinesre.

A szín ezúttal nem változott, a kombiból azonban szedán lett. Mikor kérdeztük, miért választotta ki a modelcsalád messze legrondább képviselőjét, csak a vállát vonogatta. – Már nem kell annyit dolgoznom szerencsére – mondta –, fölösleges a nagy csomagtartó, amúgy meg szerintem nem is néz ki olyan rosszul a négyajtós.

Mikor megkérdeztük, miért vett harmadszorra is Focust annak ellenére, hogy a másodikat már nem is szerette annyira, mint az elsőt, azt válaszolta, hogy igazából nagy baja a másodiknak sem volt annak ellenére, hogy azért jó sokat futott az is, meg hogy ezért a pénzért szerinte megérte ez a duál klímás darab.

Ahogy az várható volt, a szerelem, mely az évek során elfogadásba és szeretetbe ment át, kezdett új alakot ölteni. Iván azt vette észre, hogy míg az előző két kocsija nagyjából 7 litert fogyasztott városban – hősünk óvatos duhaj – és 6-6,5-et városon kívül, ez az új kerek egy literrel mindig többet kért. A motorral egyébként nem csak a fogyasztás, de a hangja miatt sem teljesen elégedett Iván. – Magas fordulaton nagyon zajos, egyértelműen csúnyább hangja van, mint az előzőeknek, és autópályán sem éppen csöndes, pedig betartom a 130-at – meséli.

Ha arról faggatjuk, vajon a következő is Focus lesz-e, elbizonytalanodik. – Még mindig szeretem ezt a kocsit. Jó az ára, tetszik a formája, jó nagy, hátul is sok a hely és a csomagtartóban is. Külön kiemelném a tárolórekeszeket: elöl-hátul annyi műanyag zseb van, hogy CD-k, üdítők, térképek és még a gyerekek összes játéka is könnyen elpakolható, szóval nagyon praktikusnak tartom, és még kényelmes is a tetejébe. Valami érzés azonban elveszett az évek során, ez tagadhatatlan.

Az első Focusom szinte élményautó számba ment, olyan jó volt a súlyelosztása és a futóműve, hogy még a kis 100 lovas motorral is jót lehetett vele játszani, ha az embernek kedve támadt egy kis kergetőzéshez egy hegyi szakaszon. Ez a mostani, bocsánat, kifutó modell sokkal szívtelenebb. Bajom ezzel sem volt, 46 000-nél járunk és csak olajat cseréltünk meg ablakmosó folyadékot, mégis, valamiért képtelen vagyok úgy szeretni, mint az előzőeket. Nem tudom, tényleg a kocsi változott-e, vagy csak én untam rá, annyi mindenesetre biztos, hogy ha egyszer megint újat veszek, jobban körül fogok nézni, mint a legutóbbi két alkalommal.