Nyugi van
Megvolt: Mercedes-Benz C 250 CGI Blue Efficiency Avantgarde
Szóval van a hajtás, ami egyenlő a vezetési élménnyel, vagyis ez tényleg fontos dolog, meg van egy kis sznobizmus. Lehet, hogy csak annyi, hogy ha megtehetem, hát miért ne tegyem meg, de akkor is. Sznobizmus az kell. Aztán ott van még a lehetőségek végtelenségének mámora. Egy prémiummodellt úgy feldíszíthetünk, mint egy karácsonyfát. Nem szúrják ki a szemünket három felszereltségi szinttel, rendelhetünk a masszírozós üléstől a nagyképernyős DVD-lejátszóig mindent, ha bírja a pénztárcánk; elég csak egy pillantást vetni a motorválasztékra, ahol az átlagos autóknál általában véget ér a móka – esetünkben 200 lóerő környékén –, ott a prémiumgyártóknál még legalább két lépcsőfokkal feljebb léphetünk.
Mindez persze fölösleges okoskodás, a jelenséget nagyon nehéz észérvek alapján megfogni. Az emberek szeretnek élni és szeretik kényeztetni magukat, ezért vannak prémiumkocsik, és ezzel nincs is semmi baj, hiszen mindenki szereti ezeket a modelleket, ha más kapcsolatunk nincs is velük, jólesik rájuk pillantani az utcán, hiszen szépek. Mi, újságírók sem vetjük meg a finomabb koncot.
Egy újdonsült Mercedes-tulaj vallomása
Péter vagyok, hondás. Tudják, mit jelent ez… Mintha BMW-s lennék vagy alfás, csak másképp. Léteznek szép autók, legendák, igazán ragaszkodni mégis csak a kiválasztott márkához tudunk. Az utóbbi tíz évben nem is volt más autóm, csak Honda: a Merci előtt egy S2000 és egy Civic Type-R állt a garázsban. Imádtam mindkettőt, de ahogy telt az idő, egyre inkább szerettem volna valami kényelmesebbet. Hosszú vajúdás után úgy döntöttem, eladom őket és végre veszek egy szép kupét. Honda ugyebár nem lehet, mert ilyet mostanában nem gyártanak, viszont az E Coupé nagyon tetszett, keresgélni kezdtem.
Találtam is egy szépet, de közvetlenül a vásárlás előtt meggondoltam magam. Amikor szembesültem vele, hogy oda kell adnom érte az S2000-est, rájöttem, hogy képtelen vagyok megválni tőle. Nyugodtan ér nevetni, de amikor elkezdtem kipakolni belőle, kicsordult a könnyem és azt mondtam magamban, hogy nem, én ezt most nem adom. Ekkor azonban már bennem volt a keresgélés okozta izgalom, meg tényleg szerettem volna egy kényelmesebb autót a hétköznapokra, nem is beszélve arról, hogy Németországban, ahol most élek, a hazai márkák biztosítási díja alacsonyabb.
Újrakezdtem hát a keresést a következő szempontok szerint: hátsókerék-hajtás, rövid első túlnyúlás, magas kardánbox, benzines, automata. Ja, és ne legyen nagyon feltűnő meg ordítóan drága sem. Végül így jutottam el a C osztályhoz, aminek a baltával faragott bunkó formája már régóta tetszett. Nézegettem a hirdetéseket és egyszer csak feltűnt, hogy vannak olyan autók, amelyeket közvetlenül a gyár hirdet, úgynevezett „Werkstatt” autók. Két év garancia, kevés kilométer, új gumik, friss szerviz és fix ár – 33% a listaárból –, alkudni nem lehet. Megvettem. Eddig nem is bántam meg. Azt csak remélni tudom, hogy olyan hibamentes lesz, mint a Hondáim.
Ez a 250 CGI egy tökéletes Mercedesnek bizonyult. Fekete színével roppant visszafogott, és a szürke utastértől sem megy fel az ember pulzusa, de ez a kocsi nem is az a kifejezetten felvágós, csajozós modell, nem is egy adrenalinbomba. Ez egy klasszikus Mercedes a márka minden erényével.
A kocsi farán lévő szám megtévesztő lehet, hiszen szó nincs itt 2,5 literről. Ebben a modellben egy sima, soros 1,8-as négyhengeres dolgozik – ugyanaz, mint a C 180-ban és a C200-ban –, igaz, egy turbófeltöltő nagyban segíti a munkáját. A 204 lóerő és a magabiztos 310 Nm-es csúcsnyomaték bőségesen elég a másfél tonnás kasztnihoz, a 250 CGI nem repeszt, de nagyon dinamikusan gyorsít minden sebességtartományban, magasabb fordulaton szép érces, sportos hangja van, ráadásul egyáltalán nem érezni benne a turbólyukat, vagyis már alapjárat közeli fordulaton sem vagyunk híján az erőnek. Mindehhez fogyaszt 10,5 litert városban és 8,5 litert autóúton.
Persze arról az automata is tehet, hogy ilyen kényelmes és kellemes az autózás ezzel a kocsival. A tesztelt példányban még az ötsebességes automata van, nem a 7G-TRONIC PLUS, amivel a vadiúj modelleket árulják, de ennek sincs semmi baja, épp ellenkezőleg, nagyon szépen és finoman jár. Versenyautóként persze ez a modell nem használható, igazi őrjöngéshez ez a váltó kicsit lassú, de dinamikus, sportos vezetésben még partner.
És ha már itt tartunk, beszéljünk egy kicsit a futóműről. A Mercedes talán a legkonzervatívabb márka, ennek megfelelően azt várnánk, hogy az autóik mind olyanok, mint egy vízágy, pedig a C Merci egyáltalán nem ilyen. Ennek a modellnek a lehetőségekhez mérten kifejezetten sportos a futóműve, nagyon élvezetes vele kanyarodni, mindezt úgy, hogy közben a komfortérzetünk is megmarad.
Bevallom, nem találtam fogást ezen az autón. Ízlés kérdése persze, biztos van, akinek egy ilyen kívül-belül fekete példány túl visszafogott vagy lehangoló, de higgyék el, arra, hogy elszigeteljen a világtól és élvezetessé tegye azt az időt, amit szükségszerűen a volán mögött töltünk, tökéletesen megfelel. Van még egy jó tulajdonsága, amivel rátesz minderre: eszméletlen jól szól benne a hifi. Halkan és hangosan is kellemes a fülnek, a heavy metal is dinamikusan bújik elő belőle, de a jazz is szépen, részletesen megszólal, szóval kiváló társ egy dugóban vagy egy hosszú úton.
Az nem kérdés, hogy egy prémiummodell nem éri meg az árát, de az sem, hogy nagyon kellemes használni. A C 250 CGI-t ráadásul nagyon jól eltalálták, pont olyan erős és kényelmes, amilyennek egy ilyen modellnek lennie kell. Azt egyelőre nem tudtam eldönteni, kéne-e vagy sem, de ezen sajnos még ráérek gondolkodni…
