Menetpróba: Audi A6 Avant (2011)

Úgy gondoltam, ez lesz életem leghorrorabb autóbemutatója, a belőle születendő cikket pedig inkább meg se írom, bármennyire is fenyegessen a fejvesztés veszélye. Eleve én jártam a szedán A6-os bemutatóján, mit tudok ezután írni ugyanannak az autónak a kombiverziójáról? Hogy van még két oldalablaka, befér a Gorenje és a padlójában látni két fémsínt is, máskülönben pedig a kedves olvasó vegye elő az első bemutatót? Ugye?

Ráadásul 3:30-kor kellett kelnem, hogy 5:15-re elérjem a találkozót a reptéren. Pedig legszívesebben csak feküdtem volna az ágyban, hiszen alig másfél nappal korábban megtartottuk az éves nagy baráti bulit Balatonon (de szépen alliterál), ahol valamiért másnap nagyon sok üres üveget találtam, amikor elhúzott végre a sereg, és takarítani kellett. Három és fél óra alvás után, erős fejfájással nem voltam nagyon boldog nemzeti repterünk A14-es kapujánál, higgyék el.

Jól sejtettem. Az A6-os Avant tényleg csak egy kombiverzió. Nagyon szép, van lépcső a hátfalán, még talán jobban is néz ki a szedánnál, mert olyan sűrűen sportos. Mint lavinagörgés az Alpokban Vivaldi Négy évszakával aláfestve.

Kvázi ugyanolyan hosszú, mint az elődje, de az első kerekét előrébb tolták (ha ez így megy, három-négy generáció múlva eljutunk odáig, hogy talicskán viszi maga előtt, mert a karosszériába már nem fér el), ettől jobb lett a súlyeloszlása. Ehhez, talán kitalálták, hét centivel meg kellett növelni a tengelytávot – és minden szempontból jobb is így.

Csomagtartó-vonalon persze nagy a különbség a szedánhoz képest (főleg sokoldalúságban), de az előd ebből a szempontból nem volt rosszabb: alaphelyzetben, roló alatt 565 liter volt és van a tér, teljes méretre kibővítve pedig mindössze két karton dobozos tej az előrelépés, azaz 1660 helyett 1680 liter. Vannak persze sínek a padlóban mindenféle ide-oda tologatható fülekkel, elválasztórudakkal, hálókkal, és nini, még a roló is motorosan csusszan el és felfele az útból. De nem mind arany, ami fénylik: a hátsó ülőlapok nem hajthatók fel, csak a támlák le, ezért az a Gorenje, amit ide betolunk, nem fekszik majd fel rendesen, mert közel sem sík a kapott hosszú padló. Ja, és van ugyanolyan ütköző alá rúgós csomagtér-ajtónyitó benne, mint a Passat Variantban.

Nem nagyobb kívülről, mégis tágasabb, formailag összeszedettebb, ráadásul könnyebb is. Bizony, az Audinál is lefelé mennek a kilók. 1640-ről indul a széria, köszönhetően a bő 20 százalékban alumínium alkatrészekből álló karosszériának és a könnyű motoroknak – a 3.0 TDI-blokk például csak 193 kilót nyom.

Szóval jó kocsi, de jó volt már a szedán is. Van benne internet, touchpades vezérlés, éjjellátó rendszer, a követési távot szűk kanyarban is tartó, ügyes sebességtartó automatika, brutális masszázs az ülésben (tényleg, néha szinte már fájdalmas), önparkoló rendszer, sávelhagyás-figyelő, kéterősítős Bang & Olufsen hifi kétmillióért, Google-alapú navigáció (szenzációs), aktív, adaptív, változtatható rugózás, start/stop rendszer, meg minden. Csak legyen elég pénze az embernek.

Még a fényszóró is olyan, hogy ha a kocsi kamerája a haladás vonalában embert lát az éjszakában, külön megvilágítja, hogy a vezető jobban észrevegye: segítség ez mindenkinek. Annak is, aki elkerülné a gyalogosgázolást, illetve annak is, aki Doomon nevelkedett, és pontokra vadászik.

Úgy hiszem, a lényeges verziókat mind vezettük az autó magazinos Kismartoni András kollégával. Kezdtük a reptérről egy 2.0 TDI-vel. Nem különösen kellemes a hangja – egyes sebességeknél szinte zajosnak is mondanám a négyhengerest – akad szélzaja is, az autobahnon ki is fullad egyes mezei autók ellenében, de az ülések, a rugózás, az úttartás kiváló.

Eggyel feljebb kezdődik csak az A6-élvezet, a háromliteres V6-os dízelek szintjén – jó az ízlésünk (vagy a flottafőnököké...), mert ez hagyományosan a legnépszerűbb verzió nálunk. Ilyenből létezik szerényebb, 204 lóerős, 400 newtonméter nyomatékú kivitel, illetve erősebb, 245 lóerős, 500 newtonméteres változat is. Nem akarom elvenni a Winkler kenyerét, ő tesztet ír erről az autóról éppen (igaz, a négyajtósról), olvassák el majd el hétfőn. Maradjunk annyiban – az már messze nem a szarral gurigázunk kategória, egyszerűbben: jó.

Fotózni is kellett, ezért a parkolóban heverő készletből jobb híján elvittük a legerősebb benzinest is – erre nem fájt a foga senkinek. És igen, a háromliteres, kompresszoros, hathengeres TFSI tud valamit – ez a motor mutatja, hogy még a hagyományosan dízelpárti Audinál is érdemes benzinesekről beszélni 2011-ben. Mint a vaj, olyan. Simogat, dorombol, nyugis, de ha kell, kitágul az orrlyuka, apró gőzpamacsot pöffent és Stuka-sivítással lerohanja, ami előtte van. Andris meg is jegyezte - „azért rohadjanak meg az amerikaiak, hogy náluk ez lesz a tipikus motor az A6-osban, ha tehetném, én se venném mással”. Naja, kompresszor és V-motor, ehhez azért a németek

vagy hetven éve eléggé értenek, még ha nem is autóban. És olyan borzasztó sokat nem is evett, a bordkompjúter 11-12 között mért átlagban. Egy 300 lóerős, 440 newtonmétert kitekerő motorról beszélünk mi most itten.

Van még kétliteres, négyhengeres, 180 lóerős turbós (2.0 TFSI) és a kínálat egyetlen szívómotorjaként 2,8 literes, hathengeres, 204 lóerős 2.8 FSI benzines is az A6 Avant-hoz – előbbit vezettem a szedánban, de nem volt nagy durranás, és a kombihoz egyelőre nem is árulják Magyarországon, utóbbiról csak kollégáktól tudom, hogy érdemes elkerülni, mert gyenge. Ezek úgynevezett hakni-motorok. Vannak, mert kellenek a katalógusba.

A sajtótájékoztatón volt egy pillanat, amikor azonban furcsa mosolyt láttam megvillanni az előadó arcán. A motorkínálat felvezetésének végén ugyanis megjegyezte, hogy az A6 Avant bevezetésével egy időben megmutatják nekünk a leendő új szuperdízelt is. A statisztikák szerint az Avant vásárlói (Nyugat-Európában ennek a modellnek 60 százalékos a részesedése a szegmensben) ugyanis vagy hat évvel fiatalabbak a szedán A6-osénál. Csak 49 évesek. Hát így rajongjon a sok nyuggerlelkű a négyajtósokért...

Háromliteres, véhatos dízelmotor, ilyen már van kettő is a kínálatban, ez a harmadik, eddig semmi érdekes. Csakhogy emez biturbó. Két, egymás után következő (egy kisebb, változó geometriájú és egy nagyobb, fix) tölti fel a motort. A kicsi már nem sokkal alapjárat fölött beindul, majd 2500-as fordulat táján elkezd átállni a vezérlőszelep, és átadja a meló egy részét a nagynak, 3500 után pedig teljesen az övé lesz a szerep. A móka 5200-ig tart – közel, mint egy benzinesnél.

Az adatok? Hm. 313 lóerő, és – lehetőleg most mindenki rágjon el egy Corinfart, de még az is, aki nem szívbeteg – 650 newtonméteres nyomaték. Hat-száz-öt-ven. Tudják, a Panamera dízele ennél százzal kevesebbet tud. És már az is jól megy.

A következő oldalon jön a szenzáció, én legalábbis sajnáltam, hogy nem vettem fel pelenkát a tesztvezetés előtt.