Használtteszt Porsche Cayenne S, 2006

A Népítéletírók egy-két elektromos hibán, a makacskodó audiorendszeren és a horror fogyasztáson kívül nem nagyon panaszkodnak, de érdekes, hogy főként a turbós változat menetteljesítményeiről beszélnek felsőfokban. Tamásnak sincs sok mesélnivalója. Egyszer leállt az egyik henger, hibát jelzett a fedélzeti számítógép, de az autó nem tréleren jött haza. Tamás szerint nem is volt drága a javítás, kijött úgy háromszázezerből.

A vételár a gázpedál első lenyomásától méltányosnak tűnik. Bármennyit megér a szükség esetén dühös, békeidőben szimplán csodálatos, négyfeles stuttgarti V8-as karaktere. Nem kicsit prosztó, de nagyon megértem, hogy egyes Cayenne tulajdonosok azzal játszanak, hogy a lámpánál állva, üresben pöckölgetik a gázpedált, és mindenről megfeledkezve élvezik az ötszáz fordulatonként új regiszterben sistergő motort. Letekerem a rádiót, letolom az ablakokat, pumpálok egy kicsit. A gyalogosok ilyenkor arra gondolnak, a billegő orrú Porschéban ülő gengszter túl vastag utcácskát szippantott az üvegasztalról, így ma mindenkit büntetni fog.

Már nem érdekel, hányan fognak utálni azokban a percekben, amikor megitatom a döggel a nekem szánt tizenöt-húsz liter benzint. Nem a végtelen lejátszásra állított gazdasági hírekkel, nem is a korábban Boeingeken tapasztalt, funkcionális bőrborítással állít végleg maga mellé a monstrum, hanem, hogy az első utcasaroktól az utolsóig élmény vezetni. Ha nem kell, nem brutális, ami sokkal nagyobb erény, mintha folyamatosan tolakodna a mind a 340 lóerő. Szerintem a hét másodperces százra gyorsulás sem hanyatt esős, elég sok autó képes már ilyesmire, inkább az összeszedettség, ahogy ezt a Porsche előadja.

Ha nekem nem hisznek, legyen elég annyi, hogy a tulajdonos lánya ezen az autón tanult vezetni, a felesége pedig pont előttem használta csereautóként, amikor sajátja szervizben volt. A trükk csupán annyi, hogy a kormány jól alászedhető, és mindent lehet látni a vezetőülésből, ha bal kézzel jól állítjuk be az enyhén sportos oldaltartású foteleket. Mindez S betű nélkül, a legkisebb, VR6-os blokkal csupán egy átlagos autó lehet, némi luxussal. Ahol a Cayenne belseje nem bőr, ott műanyag, ahol nem Porsche, ott Volkswagen Touareg. Kötöttek néhány kompromisszumot, de ezt nem úgy kell érteni, hogy egy silány autót varrtak bőrbe, és ragasztottak rá pajzsos emblémát.

Ha megtanulunk értékelni azt, hogy a fogyasztásmérő néha nem hússzal, hanem tízzel kezdődő értékeket mutat, többé nem számít más, csak, hogy mennyire elevenen mozog az úton a hegyomlásnyi Porsche. Mivel ebbe a példányba beépítették a feláras légrugózást, mindenhol tökéletes nyugalomban kúszik, bár ott, ahol poszt-apokaliptikus a burkolat, azért eléggé felhangosodik az utastér. Nyiszognak a bőrök és tompán dübögnek a gumik.

A szintszabályozóval és állítható karakterisztikával is érdemes játszani néha. Aszfalton a legtöbb esetben tökéletesen megfelel a normál állás, és általában nyugodtan le lehet engedni a kasztnit, nem fog leérni az alja. Felemelni akkor érdemes, ha lemegyünk az útról és nem akarunk kockáztatni. Ettől a Cayenne még egyáltalán nem terepjáró, de annyira azért mégis, hogy télen a tulajdonos ne késsen el a reggeli tárgyalásáról. Ha igazán csúszik, vagy magas a hó, csak kapcsol kettőt a váltókar alatt, és egyszerűen továbbmegy.

Ha szép az idő, nagyokat kanyarodik a Cayenne. Eleve őrületes bravúrnak tűnik, amikor csikorgó kerékkel távozik egy körforgalomból, nem is nagyon mer bejönni más amíg tart a produkció. Eközben a Porsche majdnem természetesen viselkedik. Balra húzzuk a váltókart, nyomunk kettőt a Tiptronic gombon, és nézzük ahogy a fordulatszámmérő mutatója lazán átlendül a szokásos Porsche betűtípussal nyomott hármason.

Egy ilyen délután végén csak arra gondolunk, hogy a világon semmilyen észérv nem szól egy ilyen benzintemető mellett, de érvek nem is kellenek. Sőt szavak sem, csak egyszer az életben kéne egy Porsche, és akkor többé nem kell majd semmi más. Ha Cayenne, még lakás sem.