Az autópályán nem bukik ki kegyetlenül, hogy a Corolla futó- és kormányműve mennyire nem szereti a hirtelen irányváltásokkal tűzdelt száguldást. Ezt onnan tudom, hogy Magyarországon, Ausztriában, illetve Németországban is a forgalom tempójában haladtam. Azzal ütöttem el az időt, hogy a pillanatnyi és az átlagfogyasztás-mérő adatait figyeltem. Ekkor fordult a kocka. A kisdízel száz kilométerenként betolt egy téglát saját szobrának talapzatába. Amikor megkaptam az autót, még 5,7 liter volt az átlag, majd két országgal később, a sebességkorlátozó táblák határán már csak 5,5-öt mutatott. Jó érzés. Eközben a pillanatnyi érték sem nagyon kúszott nyolc liter fölé, bár álló helyzetből csak akkor indultam, amikor már nem bírtam tovább várni, hogy villogni kezdjen az utolsó egység a benzinszint-jelzőn. Ez végül a Bayerische Wald környékén történt meg, azon a szakaszon, ahol néha hatvan, máskor száz kilométer van két kút között.
Természetesen nem állt meg az autó, és a tankolás után eljött a végsebességteszt ideje, amit annyira vártam. A hirtelen kitérő manőverekkel és sávváltásokkal tarkított szakaszon nem nyűgözött le a Corolla, mert nem éreztem lerobbanthatatlan kapcsolatot a négy kerék és az aszfalt közt. Órákon át hajtottam úgy, ahogy minden rendes német polgár tette volna, ha a helyemen ül: padlógázon. Szeretek Németországban gyorsan menni, mert az elmúlt években megtanultam, hogy nem a nagy tempó a veszélyes, hanem ha valaki azt hiszi, képes reagálni a nagy sebességkülönbséggel érkezők, illetve belső sávba becsámpázók manővereire, miközben nem.
A Corolla lazán megy százhatvannal, a vége gps szerint száznyolcvan fölött van. Ilyenkor még mindig nem elviselhetetlen a szélzaj. Az utastér zajszigetelése olyan jó, hogy a motorból alig lehet valamit hallani. Megszokást igényel, de megszokható, hogy kettőtől négyezerig minden megtörténik, amit a kis D-4D tud, és, hogy emelkedőn vissza kell dobni hatodikból ötödik fokozatba, hogy erőre kapjon, de izgalomra sosincs ok.
Tíz óra alatt tökéletesen belaktam a Toyotát, és bár tudom, nem szempont, de kiderült, aludni is remekül lehet benne. Tudják, amikor az ember hazafelé tart két álmatlan nap után, fáradtan, néha becsapják az ösztönei. Eleinte csak a fűtést lépteti pár fokkal feljebb. Aztán halkít egy kicsit a zenén, hátrébb dönti a kilencvenes évek japán autóiból ismert rendszerű, ezért pofonegyszerűen állítható ülést. Majd lógatni kezdi a karjait a kormányon, míg egyszer csak azt veszi észre, hogy már nem száguld, nem váltogat, nem akar mindenkit leelőzni a középvezetők kedvencével, csak hazaérni, mielőtt leájul az útról. Látják, végül ez is összejött. A Toyota Corolla nem érdekes autó, nem hízeleg mindenféle mai extrával, nem lehet róla órákig mesélni a barátoknak, de a család elégedett lesz benne. Gondolom, vannak, akiknek ez önmagában is megér 5,3 millió forintot.
