Checker Marathon (1979)

Rettenetesen izgultam. Checkert fogok vezetni! Gyerekes öröm és jéghideg rettegés váltogatta egymást napokon át. Ujjongtam, hogy kipróbálhatok egy olyan autót, amire már évek óta borzasztó kíváncsi voltam, de volt egy sötét megérzésem, hogy egy rémséges fos lesz. Mint annyi legenda, amit a filmvászonról ismerünk, de sosem kerültünk a közelébe.

Bevallom, régóta vágyom rá. Számtalan éjszakán át fésültem a netet, a legzűrösebb brooklyni szájtokon kutattam róla az infókat, és ahányszor felbukkant egy apróhirdetés a web leghátsó zugában, egy arkansas-i helyi lapban vagy a Craigslist texasi oldalán, komolyan mérlegeltem, foglaljak-e helyet a következő charterjáratra. Már amennyire komolyan mérlegel az ember hajnali kettőkor egy harmincvalahány éves használtautó hirdetése fölött.

Amit az ember megkíván, azt ki kell próbálni. Bár ez az elmélet nem univerzális bölcsesség, hiszek benne, hogy autókra igaz. Annyi égig magasztalt meseautóban kellett már csalódnom, amikor nagy áhítattal elfordítottam a kulcsát és kanyarodtam vele egyet, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom: üljön bele a vágy titokzatos tárgyába, menjen vele, és jó eséllyel nem fog tovább sóvárogni. Vagy mégis – akkor igazán nagy a baj.

A Checker esetében minden jel arra mutatott, szerte fog foszlani a kanárisárga álom. Egy amerikai, ötvenes évekbeli alvázas batár nem az a típusú gép, amire érdemes rápörögni. A legtöbbnek még egy nyamvadt small block V8-as sem jutott: ebben az 1979-es Marathonban egy 110 lóerős Chevrolet sorhatos égeti a benzint a motortérben. Ehhez képest 1,7 tonna az önsúlya, 5,2 méter hosszú és esetlenül magas építésű, hogy még kardánalagút se rondítson bele a személyszállításra optimalizált utastérbe. Vagyis nem lehet más, mint egy rémséges fos.

Viszont tudjuk, hogy a Checker Marathon egy legenda, és a legendáknak néha van alapja. A gond csak az, hogy bár képről mindenki ismeri, nincs belőle sok. Igaz, több mint húsz éven át, 1961-től 1982-ig gyártották közel változatlan formában, de a legjobb évében, 1962-ben is éppen csak nyolcezer darab hagyta el a kalamazoo-i gyárat, és bármilyen masszív konstrukció, a legtöbbet kegyetlenül elhasználták taxiként. Fanatikusok kezében van a néhány bedarálástól megmenekült példány, ezért típustörténeti leírásokat, lelkendező élménybeszámolókat bőven találni, de hiteles anyag arról, hogy autóként milyen a Marathon, alig létezik.

Így aztán előítéletekkel terhelve, de szűz kézzel közelítettem a Checkerhöz. Az első benyomás az, hogy mekkora egy dög ez a kedves, ártatlan képű játékautó. Mivel az arányai nagyjából stimmelnek, nem is gondolná az ember, hogy egy Audi Q7-méretű tárgyról van szó. Persze, tudtam, hogy a Marathon alapból nyolcszemélyes, és számítottam rá, hogy amerikai léptékű autó, de a bájos tekintet megtévesztett.

Ahhoz képest, hogy a konstrukció 1960-as, meglepően visszafogott a dizájn. Ha körülnézünk, miket gyártottak akkoriban odaát, elővehetjük például a Chevrolet Bel Airt vagy az Oldsmobile 98-ast, sokkal harsányabb, krómtól roskadozó, testes hölgyek néznek vissza ránk. Hiába, a Checker funkcionális járműnek készült, a cégtulajdonos abban hitt, akkor lesz sikeres a terméke, ha kizárólag taxiként árulja. Később mégis eladtak néhány civil példányt, de a kivétel csak a szabályt erősíti.

A funkcionalitás ritkán ad ki ilyen jópofa formát. Elég megnéznünk a bumfordi London-taxit: az inkább csak aranyos, de igazából esetlen. A Marathon büszkén feszít, annak ellenére, hogy haszonjárműnek született. Vállalja a munkásautó-szerepét: a két vaskos aluöntvény lökhárító között az ötvenes évek sablonjainak talán legjózanabb megnyilvánulását rajzolták meg. Az ikerfényszórótól a hátsó lámpák közé szorult gömbölyded fedélig minden egyes eleméről süt, mikori a terv, de annyira tömör és sarkos, hogy mégis fiatalabbnak érezni.

Odabent viszont, nincs mit szépíteni, egy helyközi buszjárat sármjával fogad minket a Checker. Hatalmas, borzasztóan elnagyolt bakelitkormány türemkedik a sofőr felé, a műszerfalon találomra elszórva a kapcsolók, a központi helyen természetesen a taxióra. Jobb szélen a gépjárművezető fényképes azonosító táblájának a helye, persze bőséges megvilágítással, hogy az utasfülkét elválasztó centis üvegen át is látni lehessen. Köszönöm, inkább hátul foglalnék helyet.

Utasként king size a helykínálat, a hátsó padon fetrengeni lehet, amíg nem kell felnyitni a pótszékeket. Mint egy kanapén, abszolút természetes testhelyzetben lehet itt kibekkelni a legdurvább dugót is a Fifth Avenue-n; az ajtónyílás mögé tolt ülésen mintha a szeparéban ülnénk, úgy lehet kipillantani a New York Times négyzetméternyi oldalai mögül. Ha viszont öten kényszerülünk az utasoknak fenntartott térbe, tíz utcánál messzebbi címet ne diktáljunk a sofőrnek, különben ha addig nem voltunk klausztrofóbiásak, jó eséllyel azzá válunk.

Még mindig nem mertem elfoglalni a munkahelyet, ahol taxisgenerációk rakkolták le műszakok ezreit, és máig visszasírják a Checkert. Lapozzon, és megtudja, miért.