Egy nyomás a start-stop gombon, és felzendül a Juke békazenekara. Ha eddig bizonytalanok lettünk volna, most minden kétségünk eloszlik, hogy az 1,5-ös dCi az öngyulladás elve szerint működik. Jobb lábunk alatt lényegében egy hápogtató pedált találunk, amivel az alapjárati brekegést a legváltozatosabb hangszínek között tudjuk modulálni, olyan széles skálán, amiről eddig álmodni sem mertünk volna.
Szerencsére nem zavar be túlságosan a motortér hangszigetelése. Kikapcsolt rádió mellett érdeklődve fülelhetünk, milyen pedálállás mellett sikerül előcsalni a Zetor-hangot. Ebben a feltűnően rövid áttételezésű váltó is partner, mivel városi tempó mellett is végig lehet tologatni az első öt fokozatot, így a magasabb fordulaton morgásba átmenő recsegést vissza lehet hozni, ha elég gyorsan váltunk fel.
A motorhangot, ami lehet, hogy nem minden fülnek kellemes, el lehet fedni a hifivel, ami pont úgy szól, ahogy egy ekkora autótól várnánk. Nem túl testes, de lelkesen zenél, és megadja a hangulatot egy jó autózáshoz. Ha eddig nem is sikerült őszinte mosolyra fakasztania az idegenkedő sofőrt, egy kis városi furikázással mindenkinek meghozza a kedvét a Juke. Amint megszoktuk, hogy a sok váltogatás közben nem is érdemes levenni a kezünk a közepesen pontos megvezetésű botról, és elhisszük, hogy a kissé magas építésű bódé kanyarodni is tud, virgonccá változtatja az embert. A 110 lóerős dízel a rövid áttételekkel jól viszi a kisautót, a futóműve pedig minden rosszra kapható.
Buta billegésnek nyoma sincs, szűk kanyarokban szépen megtámaszt, és nyújtott íveken sem mászik el - az érzéssel teli kormánnyal remekül lehet vele fűzni a tekergős országúti kombinációkat, és a belvárosi dzsungelben is ügyesen mozog. Kár, hogy a magas dobozban viszonylag mélyre tett ülésből olyan nehéz betájolni a skatulya négy sarkát, különben még merészebben lehetne közlekedni vele.
Egyedül a hátsó futómű okoz néha meglepetést, amikor egy-egy dobbantón váratlanul odébb helyezi az autó fenekét, de ez valószínűleg a komfort felé tett gesztusnak tudható be - ha ennél keményebbre hangolták volna, nem kezelné le ilyen elegánsan az úthibákat. Vagyis régi vágású SUV-okhoz hasonlóan kemény lenne, aminél ez a kompromisszum mindenképpen jobbnak tűnik.
Amíg tempósan haladunk, a Juke lefegyverez ügyes mozgásával. A bajok akkor kezdődnek, amikor bedugul a város, és elkezdünk fészkelődni, meg gombokat nyomkodni. Feltűnik, hogy a kormány hosszirányban nem állítható. Ej, ez 2011-ben már ciki, főleg, hogy átlagos testalkattal is kicsit nyújtózkodni kell a volán felé. Hol is a fogyasztásmérő? A kormányoszlop által félig elfedett, ujjheggyel éppen csak pöckölhető gombbal lehet elővarázsolni a középső kijelzőn. Kár volt elrejteni, egészen kellemes értékeket mutat.
Elveszünk a funkcióváltós középkonzolon, ahol az egyik üzemmódban a klímát tekergethetjük ugyanazokkal a gombokkal, mint a másikban a D-mode parasztvakító menüit, és feltűnik például, hogy a fényerőt külön kell beállítani itt, és a navin. Utóbbiban az ékezetes betűkhöz almenüt kell előhívni. És az automatikus fényerő itt a lámpával működik szinkronban, vagyis ha nappal felkapcsoljuk a tompítottat, napsütésben semmit nem látunk a térképből.
Hosszasan lehetne még sorolni az elfuserált apróságokat, kezdve a kulcs nélküli bejutás nehézkességeitől a minden indulásnál beleegyező nyilatkozatot kérő navigációig. De a Juke - mint tudjuk - móka és kacagás, így csak a humor hiányára vezethető vissza, ha valaki bosszankodik, ahelyett, hogy nevetne egy jóízűt a programozók észjárásán. Aki érti a tréfát, nem akad fenn azon sem, hogy a dCi-motor gázelvétel után is megtartja a fordulatszámot, mint egy benzines, ezért némi gyakorlást igényel a rángatás nélküli vezetés.
Cserébe viszont nagy átlagban elmegy kábé hét literrel, ami nem utolsó szempont a négyszáz forintot karcoló üzemanyagárak mellett. Ha kicsit hosszabb váltót tennének rá, amit nem kizárt, hogy hamarosan meg is lépnek a Nissannál, főleg autópályán még lejjebb csúszhat ez az érték, bár nagy tempónál még ilyen rövid áttétellel is kezd kifogyni a szusz a kis 1,5-ösből. Hiába, magas homlokkal kell szétcsapnia a szelet maga előtt, még ha kicsi autó is.
Bármilyen értelmetlennek tűnik első ránézésre, nem butaság ez a zsugorított álterepjáró. A magas üléspozíciót sokan szeretik - előrefelé tényleg jó a panoráma, hátra viszont annál kevesebbet látni. Az évről évre egyre alacsonyabbra ültetett átlagautókhoz képest ezzel még földútra is el lehet merészkedni, ami szabadidőautóként is használhatóvá teszi.
Csak az a kérdés, kinek van mostanában annyi szabadideje, hogy ahhoz külön autót vesz. Mert megemelt kisautónak ott van a kicsit lenézett, viszont annál praktikusabb SX4, amiből a dízelnek 5,8 millióval igencsak büszke az ára, viszont négykerék-hajtás is jár hozzá, meg pár plusz köbcenti a Juke-hoz képest. Felvágni sokkal alkalmasabb a Mini Countryman, arról legalább mindenki tudja, hogy jó drága. Aki pedig csak menőzni akar, párszázezerrel olcsóbban megkapja a Kia Soult. Annak sem a futóműve, sem a beltere nem érhet a Juke közelébe, viszont talán közérthetőbb a formavilága.
Vagyis a Juke-ot, amihez egyébként illik ez a kicsit nyers dízelmotor, csak az fogja megvenni, aki beleszeret a kis pofikájába. Engem meglepett, hogy idén augusztusig már 186 talált gazdára itthon, bár nem tudjuk, ebből mennyi hagyta el még nullkilométeresen az országot. Lehet, hogy bevállalósabbak az újautó-vásárlók, mint gondolnánk?
