Teszt: Range Rover Evoque 2,2 SD4 – 2011.

Nem kenyerem a különcködés, de azért ajánlanék egy másik szempontot is: a Freelander rettenetesen jó autó. Magyarországon rendes forgalmazó híján nem futott be nagy karriert, de ez nem az ő hibája. Ha tehát az önmagában is épp elég jó Freelanderhez csinálnak új kasztnit, és belehajigálnak némi 2012-es műszaki tartalmat, már önmagában elég, hogy bárkinek vakon ajánljam az új mini-Range-et. Az Evoque alapja valóban a Freelander, ez már az azonos tengelytávon is látszik. A futóművön, ami egyébként a cicaterepjáró-kategória egyik legjobb futóműve, annyit variáltak, hogy az első MacPhersonokhoz tartozó lengőkarokat alumíniumra cserélték, ahogy a kerékagyakat is. Egyébként pedig azt állítják, csak a padlólemez középső sávja és a tűzfal maradt az eredetiből. Bocsánat, úgy értem, a Freelanderből. Felőlem áthegeszthették az egész padlót, az se lenne baj, a fő, hogy az Evoque formaterve méltó a Range Roverhez.

Az oldalnézet elég dögös. Nem látszik, hogy ez valójában lényegesen rövidebb, mint a hatályos Focus, ennek dacára sem hat aránytalannak, pedig átlátunk belőle egy átlagos szedán fölött. A tető vonala a Range Rover Sportéhoz hasonlóan egyenes vonalban lejt hátrafelé, a hátsó ülésen mégsem elégtelen a fejtér. Szemből talán még jobb. Hiába olyanok a szűkre húzott lámpák, mintha a Honda tervezte volna őket az FCX-hez, a hűtőrács és az ismert, szép tipográfiájú RANGE ROVER felirat épp elég britté és böszmévé teszi az orrot. Szeretnék rájönni, melyik nézete a legjobb, vagy legalább arra, melyik sikerült a legkevésbé, de sajnos hátulról is ugyanolyan állat. Az Evoque az utóbbi évek egyik legjobb formája.

Nézem az Evoque modern luxusdizájnját kívül, nézem az állítólag Victoria Beckham részvételével tervezett luxusdizájnt belül, és azt mondom: ennyi! Victoria Beckham egy nagyon jó ízlésű illető, csak szereti a fejénél háromszor nagyobb napszemüvegeket. De a csapat, amibe bevették, tökéletes munkát végzett. Szépek a bőrök önmagukban is, de a színösszeállítás is bejön – a szélvédő alatti rész fekete, ami szemben van velünk, fehér bőr, az ajtók nagy része is fehér. Így van egy olyan illúziónk, hogy világos a beltér, ami érzetre mindig kellemes, de mindaz, amihez gyakran érünk, az ülések és az ajtó fogantyú körüli részei barnák. Vagy mint itt, a középkonzol pereme, alumínium, így aztán az a benyomásom, hiába alapvetően világos ez az Evoque-belső, nem lehet olyan gyorsan lelakni. Sokat dobnak a minőségérzeten a valódi alumíniumok is, bár a középső érintőképernyő keretéért nem tenném tűzbe a kezem.

Szép a Range Rover-stílusban szögletes közepű kormány, bár kicsit sok rajta a gomb, a fő attrakció persze úgyis a korong-váltó. Bizony: évek óta gondolkozunk, minek az automatákba váltókar, amikor már a régi városi Ikarus buszokban is megfelelt egy PRIIIAN-gombsor. A padlóra rakott váltókar feleslegesen foglalja a helyet, a 7 BMW-Rolls-Royce Phantom stílusban kormányoszlopra helyezett kar feleslegesen növeli a valószínűleg amúgy is súlyos bajuszkapcsoló-káoszt. Az Evoque sem olyan radikális, hogy gombozna, de már majdnem ott tart: ha ráadtuk a gyújtást, a kardánalagútból kiemelkedik egy korong. Akkora, mint a BMW iDrive-ja, ezt tekerjük D-be, ha elindulnánk.

A belső hangulatvilágítást több színben és fényerőben is kipróbálhatjuk. Lehet vitatkozni, kinek melyik beállítás tetszik, de az sajnos egyértelmű, hogy amikor teljesen kikapcsoljuk, sokkal ridegebb és kellemetlenebb tud lenni egy autóbelső. Az oldalüvegek alacsonysága a hátsó ülésen már nyomasztóan hathat, ezen segít az üvegtető. Idegesítő apróság kategóriában azt tudja, hogy ha nem zártuk be rendesen valamelyik ajtót, nem engedelmeskedik a távirányítónak, csak sípol. De nem mondja meg, mi baja, ahhoz be kell ülnünk és ráadni a gyújtást, akkor egyből megmondja, hogy a csomagtérajtót szeretné velünk szorosabbra záratni. Az egyetlen kellemetlen minőségi inger a kesztyűtartó nyitása-csukása: ez nagyjából egy Pandában menne még el.

A hatfokozatú váltó szépen dolgozik, bár akár kiváló minősítést is kaphatna, hiszen a legnehezebb feladatot oldja meg flottul: dízel turbót gardíroz viszonylag nagy testben, összkerékhajtással. Ahhoz képest pedig, hogy itt turbónyomást kell építeni és egy alapvetően tohonya szerkezetnek felpörögni, és eltalálni a nyomatékcsúcsokat, egész civilizált az összhatás. Az elektromos rögzítőféket menet közben is be lehet húzni. Ha kétszer húzzuk meg, tehát az autó azt érzékeli, hogy komolyan gondoljuk, vagy legalábbis a velünk utazó cerkófmajom komolyan gondolja, rendesen befékez. Persze csak kézifékes stílusban, szolidan a hátsó féken. Csipog a figyelmeztető hang, de az autó lassul. Még nem dolgoztam ki, mi erről a véleményem, jó-e vagy rossz.