Nehéz úgy megőrizni a tesztelői objektivitást, ha az ember valamennyi érzékszervére a szexipar legfejlettebb izgatószerei támadnak. Márpedig a DS5 ilyen, tapintása, látványa, hangja, illata orgia a testnek, megkockáztatom, hogy mennyei, borsmártásos sülthús-íze is lehet, bár nem haraptam bele. És még masszíroz is. De egyszer alábbhagy a kéj is, színre lép a sötét erő – az agy. Olyankor a festék bizony elkenődik kicsit a szupercitroen szemén.
Amióta olvastam, (majd filmen láttam is) Stanislaw Lem Solaris című remekét, amelyben az űrhajós-kutatók közé váratlanul neutrínó-alapú emberek férkőznek be, akik hiteles másai az ő (űrhajósok) emlékeiben különféle módon élő, eredeti személyeknek, kicsit gyanakodva nézem a fajtársaimat. Lem főleg a főhőst és a csaját dolgozta ki alaposan a regényben, és meglepő, hogy miközben tudjuk, az a nő nem is ember, erre evidenciát mégis csak akkor kaptunk, amikor például folyékony nitrogént iszik, és nem hal bele. Ajjaj. Mi van, ha a feleségem is csak egy jól kidolgozott műnő, akit földönkívüliek telepítettek mellém? Ha azt nézem, milyen emberfeletti nyugalommal tűri a különféle, elmebeteg, roncsgyűjtő hobbijaimat, még sokkal-sokkal gyanúsabbá válik. De nem, a neutrínó-alapú nők nem szeretik annyira a csokit, hogy ölni legyenek képesek érte. Kati szerintem ember.
De azért érzelmi-etikai vonalon érdekes ez a kérdés. Ha a nőd (pasid) tökéletesen emberszerű, érzelmei vannak, bármiről lehet vele értelmesen beszélgetni, sőt, még rossz tulajdonságoknak sincs híján, de TUDOD róla, hogy nem valódi, szeretnéd-e? Szerethetnéd-e? Melyik lenne az a hibája, ami miatt megundorodnál tőle? Ha hozzászólnál, amint a mosógépbe tömi a szennyest, és egyszer csak 180 fokban hátrafordítaná a fejét? Ha enyhe kocsikenőcs-szaga lenne az izzadságának (mondjuk, ezt én elviselném, de nem biztos, hogy mindenki így van vele)? Ha 10-ből 10-szer csont nélkül kosarat dobna a tornatermi pálya bármelyik pontjáról? Vajon mi kelti fel a gyanakvásunkat? Gondolom, mindaz, ami furcsa, túl rossz, vagy túl jó, leginkább, ha mindez egyszerre jelen van.
Amikor a Toyota úgy döntött, hogy egy teljesen új, exkluzív rétegmárkával veti meg a lábát a piacon, a Lexus LS400-nál az elmebetegségig próbált biztosra menni abban, hogy az utolsó porcikájáig tökéletes legyen. Kompromisszumok nélkül, a létező legdrágább technikákból és technológiákból merített, hogy – a hagyományt, a stílust és a karaktert leszámítva - semmiféle más prémiumautóval szembeállítva ne valljon szégyent az új modell. A Toyota akkor is már elismert márka volt. A Lexus LS400 pedig minden tekintetben lenyűgöző – bár unalmas - autó lett, nem véletlen, hogy most, húszévesen is mindben működik az ezernyi szervomotor, kapcsoló, elektronikai egység, hogy nem rohadtak el, hogy a motorjuk újszerűen működik. És, hogy aki abból az első szériából vett, azok 97 százaléka ma is lexusozik. De azért a Toyota név kiváló ugródeszkája, s a tökéletes tervezés és kivitelezés ellenére is véres harc volt betörni erre a piacra. Szerencsére a Toyota nem neutrínó-nőket alkotott, hanem hús-vér emberekből klónozta a saját babáit.
És, látják, ezért mondom, hogy a Citroen neutrínó-autót készített a DS5-tel. Mert a DS-széria valami olyan akar lenni, mint a Lexus. Vagy az Infinity, esetleg az Acura. De például, mint a Mini, mindenképp – és ez a DS3-nak sikerül is, tegyük hozzá. A DS-csapat a sártól elrugaszkodó, magas szférákba tartó luxusrepülőgép. Csakhogy ez a bárral, mozival és síkba fektethető ülés-ágyakkal szerelt Jumbo két, vászonborította szárnyfedélen próbál az égbe emelkedni. Igaz, lehet azzal érvelni, hogy a régi DS, az eredeti, 1955-ös Párizsi Autószalon-sztár adja az alapot a legendához, hiszen az a maga idejében szintén szuperluxus űrjármű volt. De a mai DS-sorozat vevőinek java része már csak homályosan tudja felidézni nagy elődöt. Túl rég volt már, egyébként is, igen kevesen búvárkodnak a múltban.
Kivitelre tényleg olyan, sőt, még sokkal olyanabb, mint bármi, ami ma szuper. Az utolsó autó, aminél azt éreztem, hogy a tervezői ennyire odafigyeltek az anyagokra, a formákra, a felületi megmunkálásokra, a bőr, és bőrjellegű felületek mintázatára, a zajokra, a fényekre, a Rolls-Royce Phantom volt. Meg talán az Aston-Martin Vanquish. Mert a DS5 belseje elképesztő hely. Benne pont úgy kell kezelni mindent, ahogy Han Solo tette az Ezeréves Sólyomban. A szélvédő előtti Head Up Displayt a tetőn levő kapcsolóval lehet felnyitni, a szögét is itt kell beállítani. Itt hívunk segítséget, ha baj van, de a háromrészes(!) üvegtető motoros rolóit is innen működtetjük.
Ha már ennyi minden jutott középen a mennyezetre, tegyünk már pár cuccot középre, a váltó köré is – gondolták a Citroennél. És tettek. Például az ajtóról el, sok kapcsolót. Az összes ablakemelőt, a hátsóablakemelő-tiltást, a központi zár gombját. És persze itt lakik a multimédia-rendszer központi kapcsolócsoportja is, amikkel a navit, a rádiót, a telefont lehet piszkálni.
Pihen a bal kéz, sokat dolgozik a jobb, a színjáték csodás, az ergonómia már nem okvetlenül, de ennyi belefér, hiszen különleges autóban ülünk. Az ülések huzata finom, német marhabőr mintájú műbőr, a fémbetétek felületét géppel munkálták mintásra, a technológiához az ötletet Walesben találták meg. A műszerárnyékolón duplán varrott, az üláésekéhez hasonló anyag a bevonat - a formák, a színek, az anyagok, az űrhajószerűség láttán látóidegeink már-már eufóriában rángatóznak. És ha az ember hátsó fele látni tudna... A huzat mintájáról nekem a régi, szuperigényes műbőr ülések mikrotextúrája jut eszembe, csak óriásira felnagyítva, bár hivatalosan ez a karóraszíj-minta. Lenyűgöző az egész, nincs rá jobb szó.
S a kocsi külseje épp ennyire szokatlan, ízléses, kimunkált. A praktikusság igénye és a szélcsatorna természetesen nem engedett jelentős eltérést a ferdehátú alapformától, de a szokatlan, emitt domború, amott homorú lámpák, a sziluettnek csak rövidke szakaszait kihangsúlyozó krómlécek, a hátsó keréknél hatvanas évekbeli sportkocsikat idéző lépcsővel felkanyarodó övvonal, a két rácsos kopoltyú az első ütköző két alsó szélén szenzációs – az ember assetuggya hova nézzen (Grétsyk, lehet csámcsogni). Az evezőtoll-küllőséma, úgy tűnik, a C4 Picasso óta nagyon bejön a Citroennek, s a DS5-ösön a legújabb, evolúciós változatát látjuk, emitt már a küllőkön is vannak légterelő-profilok. Annyi az érdekes részlet, hogy lehetetlen felsorolni mindet, és mivel a terv francia, ezért a sok apróság harmonikus, egyedi, emlékezetes egységgé is áll össze. Ja: kár is rajta vitázni, fehérben néz ki a legjobban.
