Értetlenül bámultunk, amikor kiderült, hogy a Fiat elsőként a semmitmondó Dodge Journeyt veszi a nevére a Chrysler kínálatából. Az autót, amiről azt is kevesen tudtuk, hogy egyáltalán létezik, utcán pedig még soha nem láttuk. Erre az olaszok egyenesen a kínálat csúcsára ültetik. Egy heti együttélés után azonban állítom, a Fiat Freemont bemutatása nem volt átgondolatlan döntés.
Semmi jóra nem számítottam, amikor kiderült, hogy az első Fiat jelvényes Dodge hozzám kerül. Az amerikai autók igénytelenségéről legendák szólnak, különösen a Chrysler csoport gépeinek van rossz híre. Az ilyen átcímkézés pedig csak gyanakvóbbá teszi az embert. Egyértelmű, hogy a Fiat számára a Freemont szükségmegoldás - így tudták a legolcsóbban kiváltani a Multiplát, az Ulysse-t és az Opel Vectra alapú Croma kombit -, és ez a tudat nem szül bizalmat. Ezek után a gyanús olasz-amerikai jól meglepett.
Az első megdöbbenést a méreteivel okozza. Eddig csak képről ismertem, és az alapján úgy néz ki, mint a ma divatos kompakt szabadidőautók. Nissan Qashqai vagy Dodge Caliber-méretre számítottam, valamivel hosszabb kiadásban. A Freemont azonban egy monstrum. 4,89 méter hosszú, 1,88 méter széles és 1,72 méter magas, de a puszta számok alapján nehéz elképzelni. Talán többet mond, hogy alig keskenyebb és alacsonyabb egy BMW X5-ösnél, viszont négy centivel hosszabb. Így a semmitmondó forma az életben tiszteletet parancsol: a gyalogosok hátrébb lépnek a járda széléről, és a többi autós kétszer meggondolja, kivágjon-e elé a mellékutcából. Talán ennek is köszönhető, hogy többen leterepjárózták, pedig semmi sem áll távolabb a Freemont hivatásától.
Terebélyes méretein kívül mással nem is vonzza a tekintetet. A formaterve egyszerű, amerikai módra kicsit darabos, és ha jobban megnézzük, feltűnhet, hogy egész jó arányú, de nincs rajta semmi, amit könnyű lenne megjegyezni. Az amerikai eredetin a Dodge jellegzetes keresztje visz bele némi karaktert, de itt ebből is csak egy vízszintes, krómszínű csík maradt, középen a gyerektenyérnyi, vörös Fiat jelvénnyel. Nem a szépségéért viszik majd.
A Dodge márkáról szóló városi legendák alapján leginkább a Freemont belsejétől féltem, de úgy néz ki, az amerikaiak időközben összekapták magukat. Nyoma sincs a néhány éve még sokat kritizált kemény, rosszul illesztett, igénytelenséget sugárzó műanyagoknak: a műszerfal és az ajtóburkolat is kellemesen puha, száraz tapintású, kellemes textúrájú. A formák itt sem nevezhetők kifinomultnak, de a matt ezüstszínű díszítések épp elegendőek, hogy a sötétszürke alapszín ne váljon nyomasztóvá, és a típusra kívülről is jellemző őszinte egyszerűséget sugározzák.
A kezelőszervekben érezhető, hogy a Freemont eredetileg nem az európai piacra készült. A jobb oldalról lespórolták a bajuszkapcsolót, és az összes megszokott funkcióját az indexkarra zsúfolták. Így az ablaktörlő vezérlése különböző forgókapcsolókon keresztül innen érhető el, ami minimum megszokást igényel. Ugyanakkor a kormányküllőknek nem csak a színére kerültek gombok, de a visszájára is - innen kezelhető a rádió, ami nagyon kényelmes. A középkonzol gombjai és kapcsolói is egyértelműek, a kevésbé használt dolgok pedig a középső érintőkijelzőn keresztül érhetők el. Ez is könnyen feltérképezhető és használható, legfeljebb a grafikája bugyuta.
A kidolgozás általános minősége is jó, a legtöbb elem pontosan illeszkedik, bár néhány nehezen érthető, kellemetlen slendriánság rontja az összképet. A tesztautóban az ezüst díszcsíkba integrált gombok közül kettő nem volt egy síkban a többivel - ami lényegtelennek tűnik, de pont ott nagyon feltűnően megtöri a formát -, vagy a váltókar rossz elhelyezése és kidolgozása. Nyilvánvaló, hogy a tervezők automata váltóval számoltak, így lehet, hogy a kar egy kicsit hátrébb került, mint kényelmes volna. A kettes, négyes és hatos fokozatokban már csak visszafeszített kézfejjel, illetve hátratekert vállal értem el a kar végét. Ezen felül a váltógomb tetejének krómszínű műanyag teteje lötyögött, a rükvercet kapcsoló galléron pedig öntési sorja karistolta az ujjakat a konkrét példányban. Máshol fel sem tűnt volna, de épp a váltókar végén szembesül az ember naponta ötszázszor a pici trehányságokkal.
Az első ülések kifejezetten kényelmesek, ami hátul már nem ilyen egyértelmű. A második üléssor ülőlapjai egészen rövidek, ami nyilván szükséges áldozat annak érdekében, hogy hosszirányban tologatva se tűnjön el teljesen a lábtér, de hosszabb távon fárasztó lehet. A helykínálat egyébként messze nem olyan pazar, mint az autó külső méretei sejtetik. A csomagtartó hosszú, de a padlójába épített két kihajtható ülés miatt nem igazán mély. A katalógus-adat szerint így is 758 literrel gazdálkodhatunk ötszemélyes üzemmódban, mégis olyan érzésem volt, hogy ennél jóval többet is ki lehetett volna hozni egy ekkora karosszériából, ha nem olyan fontos a variálhatóság. Az utasülés ledönthető támlája és az egy síkba fektethető két hátsó üléssor révén persze egész nagy tárgyak szállítására is lehetőség van, de fura volt, hogy a középső üléssor csak két, és nem három részletben mozgatható külön.
Hét személlyel ráadásul komoly kompromisszumokra kényszeríti az utasokat a Freemont. A leghátsó két ülés legfeljebb gyerekek számára viselhető el hosszabb távon, mivel olyan sekély és rövid hely jut a lábaknak, ami egy felnőttet magzati pózba kényszerít. Ezen még a középső üléssor előrecsúsztatása sem segít sokat. Emellett eltűnik a csomagtartó is: a hivatalos adat szerint 145 liter marad, ami egy nagyobb sporttáskával meg is tölthető. Persze nagycsaládosoknak így is megoldást jelenthet a két hátsó ülés, legalábbis amíg a kicsiket nem zavarja a lábtér teljes hiánya, de ez az autó csak öt személy számára kényelmes.
