Jó ez, de minek?
Alfa Romeo Giulietta, 1750 turbo, Quadrifoglio Verde - 2011
Kétféle sokat fogyasztó autó van. Az egyiknek akkor is kitolod a szemét, ha már a fekete lyuk mohósága sem tudna mit leszippantani a bankkártyádról. A másiknak egy-két sprint után legszívesebben leflexelnéd a turbóját, annyira idegesít az étvágya.
Az első csoportba az igazi sportautók tartoznak, a másikba a szemfényvesztő hot hatchek. Akármilyen jól néz ki a Giuletta, és akármekkorát húz a 235 lóerő, sajnos az utóbbi fiókba szórom bele ezt az Alfát. Rossz kocsi lenne? Nem, csak felesleges.A 147-es utódjaként illik néhány kötelező kört teljesítenie. Jobbnak kell lennie, hisz akármilyen csecse az előd, finoman szólva is problémás gyerekkora volt. Jobbnak is érezni – nem csak formatervezésben, de beltérben, futóműben és fékben is érezhető a javulás.
Az orr továbbvitte a Mitón megismert íveket, de felnőttesebb lett. Van benne valami a 8C sportos eleganciájából – igen, az a kocsi a kevesek egyike, amire még leírható a bugyutává csépelt szókapcsolat. Ugyan a dizájnt nem adták ki egyik külsősként mutyizó olasz zseninek sem, ennek ellenére nagyon jó; tudnak rajzolni a háztáji formatervezők is.
Már a lökhárítótól megindulnak az ívek, szépen emelkednek a far felé – az ék alak már nagyon régi trükk, mégis csodálatosan működik. A logó körüli króm háromszög szárai markáns éllé finomodnak a motorháztetőn, ezekre kellemesen rímel a lámpa sarkaiból induló hullám. Mire ezek – még jóval a végtelen előtt – találkoznak, már kezdődik is az ablak, jön a tető, majd meredeken zuhan a fenék. Elsőre hiányoltam még valami játékosságot az ajtókról, de pár nap után backflahsként csapott tarkón a Mazda 5, és beláttam, az már bazári lenne a Giuliettán.
A gyáriak állítása szerint sokat javult a merevség. Ez az új, majd a Bravo alá szánt padlólemez, és a karosszéria tényleg jobb, mint a diszkréten kocsonyás 147-é volt. Azt viszont nem lehet letagadni, hogy ha útpadkán parkol a kocsi fele, valamiért nem akar becsukódni a hátsó ajtó. Talán egy kis túlóra még kellett volna.
Menet közben nem érezni devianciát, jól sikerült a futómű hangolása. Az első két kerék ügyesen veszi az úthibákat, a hátsó futóművön viszont néha érezni némi bizonytalankodást, pláne, ha csalafinta úthibákon gurulunk át. A peres gumik sem segítenek – igaz, hogy a felni befért volna az olasz reneszánszba is, de a hazai utakon egy kicsit gumibb gumi élvezetesebb lenne. Annak ellenére, hogy az Alfa Romeo jól összerakott jármű, azért a kátyúkon, hullámokon hallani némi nyiszogást.
Az Alfa logó továbbra is csodás, kifejezetten örülök, hogy 1910 óta alig változott, de 1972 óta meg tényleg ugyanolyan – hála a jó égnek, ehhez nem nyúltak, a mostanában divatos brandújraszabás elkerülte az olasz márkát.
A Giulietta felirat a piac egyik legszebb tipója, igaz, ehhez nem is passzolt volna semmilyen modern betűtípus. Nem csak a hátsó ajtón jelenik meg, de visszaköszön a padlószőnyegen is, míg az Alfa Romeo felirat mellette, a küszöbön olvasható. A kulcsot is érdemes jól megnézni: a kötelező arculati elemek azon is ott vannak.
1750 köbcentis benzinmotor. Ez már önmagában se rossz, de ezt ugye megbolondították a turbóval, így 235 lóerő várja, hogy lekoppantsuk a gázpedált. A késlekedés jelentéktelen, szemhunyásnyi idő alatt pirosba ver az alulról, függőleges helyzetből induló mutató. Gyors váltás, és tovább: pikk-pakk megvan a kétszáz.
