Alfa Romeo Giulietta, 1750 turbo, Quadrifoglio Verde - 2011

Az eufória viszont hamar elszáll: négy-öt sprint után már megkopik az egész. Minek? Egy középkategóriás autóval sprintelgetni? Feltehetőleg húszéves koromban összespricceltem volna örömömben a kormány alját, de így, harminc után hamar elszállt a varázs, értelmetlenné vált a hotheccskedés.

A többi autós viszont folyamatosan próbálkozna. Ez persze nem nekem, hanem az Alfának szól. A lámpánál átnéznek, pumpálják a pedált, zöldnél csikorogva rajtolnak el. Persze az elsőt még kíváncsiságból, a másodikat meg örömből lenyomtam, a harmadikat csak mert túl hangos technót hallgatott.

A negyediknél inkább hangosabbra nyomkodtam a Bartók rádiót, és azt élveztem – itt jegyezném meg, hogy sajnos nem bánik jól a komoly- és jazz zenével. Hát igen, a hifit a célcsoporthoz hangolják, és azok feltökölték volna Kalkenbrennert, és belementek volna egy újabb sprintbe.

Még egy érvem van a nagykamaszos vezetési stílus ellen. Az izmozás 12,5 literre dobta fel az átlagfogyasztást, és 235 ló ide vagy oda, azért az rengeteg. A korábban nálunk járt 6,2 literes Corvette-tel ennél jóval nagyobbakat sprintelve is simán tudtam a 14,1-es átlagot tartani, pedig az 150 és kétszáz között olyat lépett, hogy perforált a vakbelem.

A DNA kapcsoló D állása a sport, ahol valóban jól reagál a gép. A kormány közvetlen, a négyhengeres harap, még a fékszervó is férfiasabb. Veszi a fordulatot, keményebb a volán és hibátlan adagolhatósággal dolgozik a piros Brembo nyereg. Cserébe viszont a benzinkúton jön a mély torok, amit az olyan mókás parasztvakító funkciók sem feledtetnek, mint a kikapcsolhatatlan ESP adatait felhasználó oldalgyorsulás-mérő, vagy a turbó- és motorerő kijelző.

Normál módban már minden urasabb, zselésebb lesz a kormány és csökken a fogyasztás is. Ha előzgetünk és ki-kigyorsítunk a kanyarokból, a tíz liter még így is lefolyik – aki spórolni akar, ne vegyen ilyen autót, vagy kapcsoljon lebutított A-ba, s figyeljen a 90-re. Skótos üzemmódban nekem sikerült összehozni a 7,9-es átlagot, de ehhez már tényleg óriási önfegyelem, Astor Piazzolla Nyolc évszakja és egy alvó csecsemő kellett a hátsó ülésen.

Ez ilyen: a 235 lónak ára van, és nem csak egyszeri, hanem rendszeres, a kútfej mellett. Aki ezen spórolna, de a szépségét élvezné, nyugodtan válassza a mértéktartó 1,4-est.

Az orrmotoros, elsőkerékhajtású Giulietta 1750 Tbi elektronikus, részleges önzáró differenciálművet kapott. Korábban Gyulavitéz már néhány körre kipróbálta a versenypályán, ő ugyanazt gondolta – lehet, hogy ott van, de a jelenlététét nem éreztem, szűk kanyarokban nehéznek és icipicit kelletlennek tűnt.

Néhány percre beültem magam mögé. Pont elfértem, de ha 186 centis lennék a mostani 176 helyett, akkor már nem nagyon lett volna hátul lábterem. Nem maradtam sokáig, a magas övvonal miatt amúgy is elég börtönös a hátsó sor – tudja, miért nyomkodja gyereke valami kütyü gombjait? Mert nem lát ki.

Amúgy jó az anyagválasztás, kellemesek a kárpitok, nem zavaróak a műanyagok. A tárolóhelyek hiányoztak nagyon, van két pohártartó bemélyedés meg egy nyitható könyöktámasz, aztán hiába keressük a helyet, repked minden – a váltó elé mélyesztett lyukacskából minduntalan elszállt a mobilom.

A tenyérnyi lóheréről felismerhető Quadrifoglio Verde felszereltséggel 8,395 millió forintnál kezdődik az 1750-es turbós-benzines verzió. A kategóriában ez nem durva ár, pár ezer forinttal a Golf GTI alá lőtték be, pedig ez valamivel erősebb is.

Megértem, ha valaki ráizgul a formás Giuliettára, mert ez normális reakció. Megértem, hogy lesz, aki megkívánja ezt a csúcskivitelt. Azonban a hirtelen felizgultság és a vásárlás között nagyon sok minden van, ennek ellenére biztos lesz, aki fizet érte, hogy megszerezze ezt az életstílus-autót. Kár, hogy ez az életstílus nem létezik, csak a marketingesek találták ki, hogy kapjanak fizetést.