A hot lapre még egy picit várnom kell. Csak hátulra férnék be. Hát, én kérem szeretem a száguldást, és azt hiszem, a Panamera adja a világ talán legcsodálatosabb hátsó üléseit, de erre nem vagyok hajlandó. Nem azért, mert utálnék ötven liter benzinen ülni – a Panamera egyik súlypont-trükkje ugyanis az, hogy a benzintank nyúlványai messzire előre jönnek, a hátsó ülések alatt. Nem, nem ez zavar, hanem az, hogy a hátsó ülésen mindig erősebbek az oldalerők. És itt lesznek, ahogy a Porsche-teszpilótát elnéztem.
A következő körön már az enyém az anyósülés. Meglep, hogy a Panamera ezen az oldalon elég szűk bokában. Egyrészt gondolom azért, mert az összkerékhajtási rendszer itt hajt előre, másrészt meg azért, mert ide rakták a használati útmutatót. A kesztyűtartóba ugyanis egy videórögzítő doboz került, hogy a rádugott pendrive-ra rávegye, hogyan vezet/szenved az ember. Csak sajnos az én pendrive-omon nem maradt semmi, így kénytelenek beérni azzal, ahogy Walter Röhrl vezet, a gyári videón, ugyanitt.
Aszondják, hogy ma nem megy a gép, ki kell venni a feladott csomagot és a Spanair jegypulthoz menni. Irány a csomagkiadó. T. megkeresi a hatos szalagot, ezt írták a frankfurti géphez. Már csak pár táska köröz, aki nem szállt át, már rég felvette a csomagját. T. bőröndje nincs köztük. Nem elég, hogy itt kell aludnia valami szaros reptéri szállodában Madridban, még a csomagja sincs meg?! A rohadt életbe. De mintha ott az ötös szalagon valami nagyon hasonló kis bőrönd menne... messze van már, eltűnik a szalagfüggöny mögött. Nem baj, majd a következő körben. De a kis bőrönd nem bukkan fel többé. Tudja a fene, elég sok ilyen bőrönd van a világon, lehet, hogy nem is T.-é volt. És ha mégis? T. elhatározza, hogy végignézi a többi szalagot is, ismeri már a spanyolok és a poggyász zűrös viszonyát, hisz eddig még kizárólag Spanyolországban kavarták el feladott csomagját. És lám, a négyesen ott is a kis bőrönd. Irány a jegypult.
Végül egy utas magyarázza el neki franciául, hogy a Spanair csődbe ment. Biztos nem érte meg ezernyolcért árulni a háromszögszendvicset.
Ejha, akkor csak odafurakszik a pulthoz, hogy mi van, kap-e szállodát, meg másik repjegyet.
– Nem tudok segíteni, uram – mondja a pultos – , ez a légitársaság nem repül többé. Szállást sem tudunk biztosítani.
Ahhoz képest kedves, hogy már munkanélküli, gondolja T., miután fordult vele egyet a világ. Oldalra sandít: a Barajas reptéren csak fémpadok vannak, elég kényelmetlennek tűnnek. Még jó, hogy nem hideg errefelé az éjszaka.
Nekem úgy tűnik, az én tesztpilótám vadabban vezetett, mint Walter a videón, persze ez becsapós. Mindenesetre már nagyon rég féltem utoljára autóban, de most összeugrott a gyomrom, amikor nyélgázon kitéptünk a boxutcából. Itt ugyanis emelkedő van, és nem látszik mögötte a kanyar, ahová egy lejtős féktávra beesünk százhússzal. A következő dráma pár kanyarral arrébb van: amúgy nem használja a kerékvetőt, de itt nagyon durván réteszi. Az utastér közben meg sem nyikkan, annyira egyben van. Picivel később egy emelkedőn cikkcakkos lassító, ahol egyenesen áttolja a srác, de lélektanilag nem kedvez, hogy szemben egy fal közelít veszettül.
Persze baj nincs, később már a döntött kanyar táján észhez térek és lehiggadok. Eddig kussoltam, de most már eleresztek egy megjegyzést, hogy ez a GTS picivel gyorsabbnak tűnik a dízel Panameránál. Helyesel. Nem sokkal később eltépünk a boxutca bejárata mellett, tovább a célegyenes felé. Neki szabad. De itt már nincs gáz, tudom, mire számítsak.
A GTS-ben az a gyalázatos, ahogy szól. Visszakapcsolásokkor a hétfokozatú váltót kellő röfögtetéssel segíti a motorelektronika, miközben a kipufogórendszer finomakat durrog. A fék persze bődületes, ezt már ismerem. Meg is beszéljük a pilótával, hogy ez a kedvenc verziója: jó a versenypályán is, átkozottul kiegyensúlyozott és kezes, olyan, mintha könnyű lenne.
Pedig nem az. Így velünk bőven megvan két tonna.
– Taxi? – kérdezi a tétova ember. T. otthon ilyennel nem állna szóba, de ez Spanyolország, és bajban van. Szállás is kéne. Kár, hogy nem tud angolul a csóka, de jóindulatúnak néz ki. Végül kézzel-lábbal megegyeznek, hogy beviszi Madridba, valami olcsóbb szállodába. A reptér környékén úgyis minden tele van Spanair-áldozatokkal. Kimennek az épületből, és odamennek egy Skodához. Hoppá, nincs rajta taxi tábla.
T. kicsit feszeng. Most kérdezze meg a nagypapa korú embert, hogy tessék mondani, ön egy úgynevezett hiéna? Visszakozni már kínos lenne, T.-nek mindegy, csak vigye el egy szállodába. A műszerfalon látszik a taxióra helye, a kocsiban pedig 439 ezer kilométer van, tehát nem kizárt, hogy tényleg taxis volt. Aztán kirúgták, mert hát Spanyolországban is dúl a válság, csúcson a munkanélküliség. A Spanair sem véletlenül dőlt be.
A kedves hiéna megemlíti, hogy Malagára amúgy is hülyeség repülővel menni. Ott van a vonat, bő két óra alatt ott van. Az Atocha nevű pályaudvarról indul. T. gondosan felvette a telefonjára a pályaudvar nevét, hogy amikor oda kell jutnia, el tudja mondani egy taxisnak. Egy igazinak. A hiéna bácsi ezután hozzáteszi, hogy persze lehet menni autóval is, az óráján megmutatja, hogy hajnal ötre ott is lenne. És az egész csak hatszáz euró. T. megköszöni.
Igaz, ezzel nem fogok háromszázzal menni, mert csak 288 km/óra a vége, és az Ascari pályán nincs is mód ennek az ellenőrzésére. A Turbo (500 LE) tud 303 km/órát, a Turbo S (550 LE) 306-ot, de ehhez kell az a 7-800 newtonméter is. A GTS-ben ilyen szempontból kevesebb a brutalitás, viszont tényleg gyalázatos, hogy mennyire pörgős, noha jó nagy a V8-as motor. Pechemre először egy olyat fogtam ki belőle, amin nem a hagyományos váltófülek vannak a PDK-váltóhoz, hanem fura ide-oda mozgatandó billenőkapcsolók, és ezt sajnos csak menet közben észleltem. Azt se tudtam, hányasban vagyok, egy idő után áttoltam automata módba a váltókart, annyira nem tudtam megszokni az alapkapcsolót. És a következő alkalommal ügyeltem rá, hogy az extra váltófülek legyenek az autóban, amivel kimegyek a pályára: jobbal fel-, ballal visszavált az ember. Szóval, aki 37,8 millióért GTS-t venne, javaslom, figyeljen erre.
T. arra ébredt, hogy vacog. Tudta, hogy nem lázas, már csak azért sem, mert a lázcsillapítót eleve bevette lefekvés előtt. Egyszerűen fázik. A szállodában – ahogy egyik kollégájának a felesége mondta találóan – borítékban kell aludni, azaz az ágyon mindössze egy lepedő és egy vékony pléd szolgál a takarózásra. Ezt az egészet körben betűrik a matrac alá, hogy megmozdulni se lehessen, ez alá bújik be az ember. És a spanyol éjszaka mégsem olyan meleg, mint hitte. Megnézi, nincs-e a szobában tartalék takaró. Kinyitja a szekrényt, amiről kiderül, hogy egy csecse kis teakonyha. Pléd ugyan nincs, de a szoba serpenyőkészlete meghökkentően gazdag. Szégyen vagy sem, mivel a serpenyő nem melegíti a testet, felveszi a farmert és a polárpulcsit, a kabátját meg ráteríti a borítékra. Így is nehezen alszik vissza, mert ideges: az új chipes bankkártyáját nem akarta elfogadni a terminál, amikor kifizette a szobát. Az már kicsit sok lenne, hogy vonatjegyet se tudjon venni majd reggel.
A váltófüles kocsival már rendben volt minden. Precíz váltások hétezernél, mindezt úgy, hogy egyetlenegyszer sem kell átfogni kanyarban. Pedig van itt szűk forduló is, ott, ahol a pályát levágták (nem teljes hosszában használtuk az Ascarit). Itt elég óvatosan mentem, míg rá nem jöttem, hogy van egy bekormányzási sebesség, ami fölött a Panamera GTS elkezd nagyon kanyarodni. Nem úgy, mintha csak a kormányzástól fordulna, hanem mintha arra a kis időre kidobna valaki egy kis horgonyt, és akörül kötélen perdülne a kocsi. És valóban, utánaolvasva kiderült: az elektronika egy kis ballábfékkel aládolgozik a vezetőnek: a hátsó ívbelső kereket megfékezi, ettől a differenciálmű kvázi aktív diffiként kezd el működni, azaz az ívkülső kerék elkezd sietni. Az autó meg fordul, mint az őrült. Zseniális.
Már a sokadik kört teszem meg, de az idő is a vége felé jár. Kell még fotóznom is párat. Közben az egyik porschés szervezővel beszélgetek, és mondja, hogy van egy kis zűr a visszautammal. Idefelé jövet ugyanis elveszítettek egy autót. Mindenki tudja, ez mit jelent egy Porsche bemutatón: ropira törte valaki, tapintatosan nem is kérdezek semmit.
T.-t már háromnegyed hatkor kieszi a fene az ágyból. Beáll a forró víz alá, hogy átmelegedjen. Így már jobb. Lemegy, megkérdi, hol egy bankautomata, szerencsére két lépés az ajtótól. Úgy tűnik, a kártya jó, gyorsan kivesz száz eurót, tudja, hogy a vonat 88 euró és 40 cent. Összekapja magát, lemegy, hívat egy taxit. A vonat 7:35-kor indul, el fogja érni, de előtte még ennie is kell, mert a Spanair 1800 forintos szendvicse volt az utolsó étel a szájában.
Az Atocha érdekes pályaudvar. A régi felét úgy kell elképzelni, mint a Keletit – ezt átépítették pálmaházzá, szabályozott páratartalommal. És építettek mellé egy hipermodern szárnyat, ahonnan az AVE nevű szupervonatok indulnak – ezek a vonatok gyakorlatilag a francia TGV-nek felelnek meg. Az az Alstom gyártja őket, amelynek a metrószerelvényei csakis a magyar műszaki előírásoknak nem tudnak megfelelni. T. arra számít, hogy akár 240-nel is megy majd a vonat. A kajáldák hét előtt ki sem nyitnak, várnia kell, de a pálmaház is sötét még, hisz errefelé majdnem kilenckor kel a nap. Úgy tűnik, az emberek még később.
Két óra, indulni kell. A gondterhelt szervező végül megkönnyebbülten odajön, hogy talált nekem autót, meg párt, akivel mehetek. Be is mutatja az embert, odavisznek minket, becuccolunk és a kolléga kezdi a vezetést. Menet közben beszélgetünk, kiderül, hogy a fickó Azerbajdzsánból jött, beszélünk mindenféléről, mert számomra rejtély az ő országa. Kiderül, hogy virágzik a gazdaság, és vele együtt az autópiac is: tavaly úgy huszonötezer használt és új érkezett az országba – együtt. Mi meg zokogunk a negyvenezer új kocsi miatt. Minden nézőpont kérdése.
Néha kicsit eltévedünk, de az ember meglepően óvatosan vezet, bár láthatóan nem indexelés-függő. A nagy dumálásban aztán egyszer valahogy a mai napra terelődik a szó, és az ember spontán bevallja, hogy ma délelőtt összetört egy Porschét.
Uram atyám, mi jöhet még...?
Az történt, hogy eredetileg is ő lett volna a párom, de mivel volt ez az apró, tizenhárom órás késésem, egyedül ment. Állítólag nem is ment gyorsan, csak hát túl bátor volt, és kikapcsolt ezt-azt – mutat rá a középkonzol gombjaira –, viszont az aszfalt még vizes volt. A kocsi megcsúszott, és már jött is a szalagkorlát. Nem lett sok baja a kocsinak, csak hát kitörtek a kerekei. Kijött a rendőrség, meg tréler is kellett.
Ahogy elindult az AVE, T. nekiállt, hogy megírjon egy sms-t. Minden kocsiban van egy kijelző, amin a sebesség is megjelenik, amíg T. bepötyögött egy mondatot, a sebesség negyvenről százkilencvenre nőtt. Kezd hihető lenni a két óra huszonöt perces menetidő, mivel a vonat tovább gyorsít. Csend van, a kocsi gyakorlatilag lebeg a sínek fölött, valószínűleg légrugós. T. magában bocsánatot kér a vonat üzemeltetőitől azért a feltételezésért, hogy a vonat csak 240-nel megy: a kijelzőn már rég ott a 270. Néha ugyan lassít a vonat, néha akár 180-nal is cammog, de alapvetően mindig kétszáz fölött van a tempó. Az AVE sehol sem áll meg, néhol kettőnegyvennel húz át pályaudvarokon. Aztán Córdoba után végleg elszabadul a pokol, egy kiadósabb gyorsítás végén háromszáznál stabilizálódik az ámokfutás, gyakorlatilag az út végéig. Néhány nagyobb kanyarban azért visszavesz a vezető a tempóból, akár kettőötvenig is. T. azon töri a fejét, hogy vajon kanyarodik-e így a Panamera GTS. Valószínűleg nem, de nem baj. A lényeg az, hogy ma már mentem háromszázzal – T. összeszedi a cumóit, leszáll, és kiballag a pályaudvarról, hogy megkeresse az embert, aki elviszi őt az Ascari pályára.
Tudtam, hogy meg kell szereznem valahogy a kormányt. Bármi áron. Ártatlanul folytattam a beszélgetést.
– Durrant légzsák?
– Durrant, de csak az oldallégzsák meg a függönylégzsák.
– És hangos volt?
– Hangos, nagyon hangos.
Egy idő után már unta a banánt, mondta, hogy átadná a kormányt. Á, vezessen csak – mondom –, úgysincs itt hol megállni a szerpentinen. Majd a következő parkolónál, de csak ha tényleg úgy gondolja, átveszem. Szerencsére hamarosan lett is egy parkoló. Gyorsan átültem, normálisra állítottam a rugózást, és közben elrebegtem egy hálaimát a Spanairnek.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
