Koreai fospisztoly, Daewoo-pótlék, igénytelen Opel-másolat… talán Európában sehol nem kering ennyi hülye tévhit a Chevyvel kapcsolatban, mint idehaza. És ezeket egyenként kell felszámolnia és megküzdenie velük, nincs könnyű dolga.
Először is szögezzük le gyorsan, hogy a jelenlegi Chevrolet kínálatában nincs olyan modell, amelynek bármi köze lenne a néhai Daewoohoz. Sparktól Malibuig, minden típus globális GM-platformra épül, GM technikát használva.
Ez a nyolcadik generációs Malibu is ilyen, ugyanazt a Rüsselsheimben kifejlesztett Epsilon II platformot használja, mint az Insignia, a Buick Regal vagy LaCrosse és a megboldogult Saab 9-5. Ez ugyan olcsóbbá és költséghatékonyabbá teszi a gyártást, de a másik oldalon korlátozza is a formatervezők és a mérnökök mozgásterét, hiszen rengeteg paraméter adott és fix. Nem volt könnyű dolguk.
Eleinte azt hittem, hogy nekem sem lesz, hiszen az Insigniát már az utolsó csavarig ismerjük, nincs olyan modell- és/vagy hajtáslánc-konfiguráció, melyet ne próbáltunk volna, ez pedig szinte ugyanaz az autó. Vakartam ott is, ahol nem viszket.
De nem kellett. Érezhetően más karakterű autó ez, mint az Opel. Ki is röhögtem magam, mikor megfogalmazódott bennem, de a Malibu olyan amerikaias. Az ortodox amerikaiautó-fanatikusok most minden bizonnyal felnyüszítettek kínjukban, hiszen 1993 óta a Malibu már elsőkerekes, keresztmotoros, műanyag vacaknak számít a szemükben.
Az igazság azonban az, hogy a világ más tájain abszolút mainstream, olcsó autókat tömegekben előállító gyártóként kezelt Chevrolet teljességgel érdektelen és szürke mid-size szedánja jó eséllyel sosem volt ilyen jó. Lehet nyomni a gombot, hogy amerikai vas és vényóc, sőt, a voltbenneanyag-lemez is körbepöröghet, de ez mind csak a merevhidas múltban élő porhintés. Minden autómárka a vásárlóiból él, nem a lelkes rajongói táborból.
Malibuzulás
A Malibu eleinte az 1964-ben bemutatott Chevelle egyik típusváltozata volt. Egészen 1974-ig, amikor a GM rádöbbent, hogy a név keresettebb magánál a Chevelle-nél, így szépen át is nevezték az egész családot Malibura. Legkeresettebb példányai egyértelműen az első- és második generáció erős SS-modelljei, a kétajtós Sport Coupe és a kabrió Convertible.
Mivel terjedt, mint a bozóttűz, így nem is csoda, hogy az amerikai filmgyártás legtöbbet képernyőn szereplő autója lett. Több, mint 648 filmben találkozhatunk a négyajtós Malibuval a Beverly Hills-i zsarutól kezdve a Vissza a jövőbe-trilógiáig, de John Travolta is ilyennel taxizott a Nicsak ki beszél!-ben.
Egyszerű és megbízható és olcsó volt, mindenféle karosszériával és a GM szinte összes váltó-motor kombinációjával.
Ennek fényében még kevésbé irigylésre méltó a Malibu helyzete Európában, hiszen egy nagyon erős szegmensben kell igényes és meglehetősen patrióta vásárlókat elhódítania konkurenseitől. Ráadásul úgy, hogy a közeli testvérmodellt, az Insigniát ne veszélyeztesse.
Pedig teszi, sőt, bizonyos dolgokban még jobb is.
A formatervvel nagy csodát nem lehet tenni, de meg kell hagyni, hogy az alap-sziluetten túl – amelyikkel éppen semmi gond nincs az Insigniánál sem - szép munkát végeztek az ismeretlen mesterek. Nem tudni, hogy a típus újdonsága, vagy Camaróra emlékeztető hátsó lámpái tették-e, de sokan utánafordultak, megnézték. A szerkesztőség közelében lévő ÖMV-kút dolgozóit stikában hosszú hónapok óta használom amolyan people meter-ként, sok autót láttak, megszoktak nagyjából mindent, amire rákérdeznek, vagy belenéznek, az megüti az már valamit tud. A Malibu pedig tetszett nekik, főleg a már említett hátsó lámpák és a dupla kipufogóvég miatt.
A fényszórókra ugyan rálehelt egy kicsit Chris Bangle, Winklert kapásból az E60-ra emlékeztették és tényleg van bennük valami, de összességében véve jó ez a forma, kevésbé gombócszerű, mint az Insignia és 3,5 centivel hosszabb, ugyanennyivel alacsonyabb, ezért nyúlánkabbnak, dinamikusnak tűnik. Szinte karakteres, nem egy felfújt Cruze és ez jó.
