Teszt: Mitsubishi Space Star – 2003.

A Space Start 1998 és 2005 között gyártották, de most már szerintem egy gyakorló mitsubishis sem tudná megmondani, mi a francban különbözik a Mitsubishi Space Wagontól (utóbbi kicsit nagyobb), vagy a Space Runnertől (ami kisebb). Ez az 1995 óta gyártott Volvo S40 műszaki alapjaira épül, bár furcsa módon a tengelytávja (2500 mm) még kisebb is, mint a Volvóé, miközben a bruttó hossza nagyobb.

A formája az autódizájn egyik legsötétebb korszakában keletkezett, amikor még Európában se nagyon rajzoltak markáns autókat, nem hogy Amerikában, vagy Japánban. Sziluettre a Space Star még nem volna rossz; egy lapjára fejtetett fejsze, de ennél többet lehetetlen volna felidézni róla egy ötperces nézegetés után.

A beltér viszont érdekes. Nem a műszerfal, sokkal inkább az ülések: a kárpit a fapados légitársaságok, vagy talán inkább a chartergépek stílusában tartalmaz kék SPACE STAR feliratokat. De vajon minek kell történnie egy autóval ahhoz, hogy a fejtámla fémszárai rozsdásak legyenek? Csupa extrémül izzadó illető használta valamennyi ülést?

A váltójával kapcsolatban az az első benyomás, hogy teringettét, de jó. A későbbiekben, úgy értem, a nagyon közeli jövőben azonban az is kiderül, hogy a váltó a pincében neveli vérfertőzésből származó szörnyszülött gyermekét: hármasból négyesbe valahogy eltéved az erdőben. Ha nem szórna maga mögé morzsácskákat, a büdös életben nem találna haza. Kettesből hármasba is valóságos szlalompályán utazik – a két fokozat között más autók váltókulisszájában sem vezet egyenes út, de ennyire keményeket farolni máshol ritkán kell.

Hogy a kilométeróra 83 ezret mutat, egy olyasféle természettudományos kuriózum, mint a Galápagos-szigetek érdekes életmódot folytató pintyei. Mivel nem ismerem a típust, csak tippelni tudok, hogy egy Mitsubishiben 183, 283, vagy 383 ezer kilométer alatt kopik szét ennyire. Megjelölném a 183 ezret, talán a váltógomb antikoltsági foka is erre utal.