Miután leparkolok és kiszállok egy tesztautóból, mindig visszanézek rá a sarokról. Az S60 zümmögve lehajtotta tükreit én pedig szárazon konstatáltam magamban, hogy ide jutottunk: minden irányban sokkal nagyobbnak és masszívabbnak hat, mint mellette álló 15 éves S70-esem. Még akkor is, ha a valóságban 10 centivel rövidebb.
Ennyit ér 12 év biztonsági fejlesztése, és az egyes kategóriák ugrásszerű méretnövekedése: ha fejemhez pisztolyt tartva követelné az autó típusát George Romero, mellyel egy zombihordába hajthatna a hamarosan meghaló színes bűrő mellékszereplő, gondolkodás nélkül az S60-ast jelölném meg. Politikailag korrekt, hiszen nem német, ráadásul Volvóként mentesül mindennemű negatív előítélettől. Elméletileg pedig pöpec autó.
Középkategóriás, félprémium termék (hamarosan bővebben is olvashatnak erről), csaknem 463 centiméter hosszú, a biztonság és nyugalom nimbusza lengi körül, orrában a Ford-féle 1.6-os EcoBoost turbómotorral, csillogó, gyöngyházfehér metálfényezéssel. Kellemes formatervű, gyalogosbarát-orrú családi Volvo - kinek ne kéne? Röhögni fognak: azoknak, akiknek szánták. Mert az S60 annyira családbarát, mint Peter Griffin, a Family Guy.
Itt a motor, ami jó. Az egyhatos, négyhengeres turbó 150 lóereje szinte mindig, mindenütt ott van, 1750-es fordulatszámtól tudja a 240 newtonméteres nyomatékot, 5700-on adja le maximális teljesítményét, szépen, határozottan húz, legalább egy másodperccel gyorsabbnak érződik a 9,5-es 0-100-nál. Bár rövid együttélésünk első óráiban 11 literes fogyasztási adatokkal sokkolt, hogy el ne aludjak, a hetedik napon (minden csoda ekkor történik) kellemes 7,5 litert mutatott a fedélzeti számítógép. Dinamikusan, klímázva nem rossz. A gázpedál a kelleténél érzékenyebb, már a legkisebb nyomásra is azonnali, túlzott gázzal, reagál. Az elsindulásokat ezért szokni kell, a sok csúsztatást azonban a kuplungtárcsa bánhatja.
Megy, jól megy, a hatsebességes kéziváltó is pontos, bár tény, hogy a formatervezők nem a váltógombra recskáztak titokban, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy vajon melyik IKEA-mozsárban láttam már hasonlót? Ellenben a fogása kellemes, a kar megvezetése ugyan hosszú, de pontos, és vállalhatóan súlyosan moccan. A súlyos dolgok pedig bizalomgerjesztők: nézzenek csak meg egy úthengert vagy Vitalij Klicskót.
Remek, sőt, fokozni is lehet: a beltér is úgy letisztult, amennyire csak a Volvo tudja megoldani, hogy ne tűnjön reménytelenül sivárnak. A vezető felé fordított lebegő középkonzolra is csak azért került a telefon-billentyűzet, hogy legyen ott valami, de esküszöm, egyszer megpróbálok sms-t írni rajta, több értelme nincs. Az utas előtti és a szélvédő alatti fennsík azonban elviselt volna legalább egy rénszarvas-itatót vagy vályút. Az anyagválasztás megfelelő, kellemes tapintású minden, az összeszerelés minőségére sincs panasz, talán leginkább az előző Passathoz hasonlítanám. Egyedül annyiban maradtak le a svédek, hogy manapság már térdvonalon alul is puha anyagokat használ sok gyártó.
Az ergonómia alapjában véve jó, bár már az XC60 esetében is értetlenül álltunk a tény előtt, hogy még a koppig betolt kormányoszlop is messze a sofőr ölébe mered, valami biztonsági oka lehet, mindenesetre szokatlan, nem szeretek ennyire a B-oszlop vonalában ülni. Rakodóhelyből standard a felhozatal, nem kérkednek vele túlzottan, de a középkonzol mögé és a könyöklőbe is fér cucc, a hűtött kesztyűtartó pedig egyenesen gigantikus. Valami miatt azonban a deréktámasz tekerőjének rossz helyéhez húsz éve ragaszkodnak, a könyöklő és az üléstámla között kell matatnunk.
A klíma bekapcsolásakor szokatlan bugyborékolással indít, majd finoman süvítve jelzi, hogy működik, nagyon gyorsan hűt, de zajos. Azért tűnt fel, mert a mai autók rendszerei csendesek, zajmentesek, ez valahogy nem. A feláras (+155 ezer forint) High Performance Multimedia Center viszont minden dicséretet megérdemel, ahogy a könnyen kezelhető, gyors menürendszer is. Lám, lehet még iDrive-klón nélkül élni. A hifi hangzása pazar, a hangszínnel órákig játszhatnak a vájtfülűek és olyan szépen, telten, ugyanakkor finom részletekkel szól, hogy amikor véletlenül egy élő parlamenti közvetítésbe botlottam még Kövér László bajszának zizzenését is hallottam a hátam mögött. Meg is ijedtem.
A 700 ezres City Safety-névre keresztelt ütközésmegelőző-fékező és monitorozó rendszer és az esőérzékelő óriási háza a középső visszapillantó-tükör alatt meredezik. Mondjuk hogy működik-e, nem tudom, mert soha nem jelzett, talán nem is kellett, de jobb is így: én személy szerint egyáltalán nem bízom abban a féktávban, amit nem az én lábam ad meg. Na meg aztán: volt ezzel gondja a Volvónak bár igaz, azóta megnyertek vele egy ADAC-tesztet, szóval csak betonbiztosan működik már...
