Mercedes-Benz B180 CDI (2012)

Az örök tanulság: sose készülj semmire túlságosan. És ez kocsikra különösen igaz, pláne, ha olyan tesztautóba ülsz bele, amiről közkézen még csak hézagos információk keringenek. Mert a Lamborghini Countach-ról tudod, hogy megfősz benne, zajos lesz és szűk, parkolni nem lehet vele, kilátni se belőle, égett olajszag lengi be az utasterét, viszont ha rálépsz a gázra, felégeted magad mögött a Bakonyt.

Azt is tudod, hogy a Citroen DS-szel lebegsz majd az út felett, egy ujjal tekered a kormányát, leheled a fékjét, nyakig süppedsz az üléseibe, olyan valószerűtlen autózási élményben lesz részed, hogy sose felejted el, viszont a motorja meglehetősen gyenge, kulturálatlan, elavult technikájú és viselkedésű, iszákos förtelem. A régi dolgokról létezik dokumentáció, és ha mégis csalódsz bennük, csak magadra haragudhatsz, hogy nem olvastál eleget.

De mi legyen például az 500-as Fiattal, amelyik formára aranyos, belső kidolgozását tekintve telis-tele van fantáziával, ráadásul az igazán kiváló és jól vezethető Pandán alapul? Valószínűleg csodás mini lesz, gondoltam korábban, benne van a génjeiben. Aztán beültem az első tesztkocsiba, és kiderült: furán ügyetlen, billeg, dobál, nem igazán jó vezetni. Ezen azóta, persze változtattak, ma már jobb az 500-as is, mint az elején volt, de közel sem az az összeszedett csoda, mint a Mini.

És most itt a B osztály. Készítője, a Mercedes-Benz végtelenül szimpatikus magatartást mutatott, amikor megtervezte. Belátta, hogy a dupla, avagy szendvicspadlós karosszériastruktúra, no meg az általa kiadott „beszállás helyett felmászom, majd lefekszem a méteres magasságban levő ülésbe” stílus nem jött be az embereknek az előző generációnál, miként a dízelváltozatok gyilkos zaja, a fáradt design sem.

Az új B osztály úgy készült, hogy a tervezők egy üres lapra felírták a fenti hibákat, majd alkotás közben negyedóránként feltették maguknak a kérdést – tényleg elkerülöm-e őket? Becsülendő, tisztességes hozzáállás, pláne, ha a többi, egyébként továbbra is fontos funkció fejlesztését is szem előtt tartja valaki.

Sajnos sikerült végül egyiket-másikat a megfelelő súlyozásnál kicsit kevésbé komolyan venni. A B osztály – teszem hozzá: a mi, kecskeméti, GDP-növelő, Magyarország ipari képességeinek hírnevét öregbítő B osztályunk – akár szuperklasszis lehetett volna. Oly kevés hiányzott hozzá, de tényleg.

Az új B a korábbinál tényleg alacsonyabb öt centivel, az ülése ráadásul 8,6-tal van lejjebb, tehát nyoma sincs annak a szerencsétlen, „lábak vízszintesen előre, hát meredeken” póznak, ami miatt a régit oly sokan utálták. Sőt, a B osztálynál egészen jól sikerült megvalósítani azt a mai, kis- és kompakt autós pózt, amit a magas és rövid autók megjelenése óta lassan már csak-csak megszeretünk. Mi több, az ülések kifejezetten nagyok és némi gépészkedés után irtó jól beállíthatók. Ráadásul ezt a nagyvonalú – mellesleg jó formájú – szivacsozást sok nagyobb autóban sem kapja meg az ember. És ez igaz a hátsó székekre is, amelyek az elsőkhöz hasonlóan tologathatók, támlájuk több fokozatban dönthető.

Jöjjenek a köbméterek. Ezekből pedig van, dögivel. Elöl is nagy a hely, de ami a hátsó utasokat fogadja... Gyengébb idegzetűeknek, rosszul tájékozódóknak javasolt az első látogatásnál barlangászt fogadni, mert félő, hogy eltévednek, esetleg keszonbetegséget kapnak. Nem is tudom, kiknek szánták az óriási fejteret, lábteret – például ma már csak nagyon kevesen járnak cilinderben, és akik igen, azok is felettébb ritkán Mercedes B osztállyal.

Szerencsére a hatalmas utastér nem csapta agyon a csomagtartót – hátul 12 liter híján fél köbméter a tér a legszűkebb állásban is, de ez a tologatható ülésekkel közel másfélszeresre bővíthető, és ekkor még mindig öten utazhatnak egy rekesszel előrébb. Az érem másik oldala viszont, hogy pótkerék ist ausgeschlossen, magyarán nincs, a raktérpadló aljában pedig az ülések tövénél gagyi, műanyag burkolatú lépcső húzódik. Nem lehetett volna ezt szebben is megoldani ennél?

Statikusan azért nincs baj ezzel az autóval. A formája vagy tetszik valakinek, vagy sem, de lássuk be, egy eldőlt mosógépdoboz jellemző formájából nehéz kifaragni egy Picassót, még ha annyit engednek is csalni nekünk, hogy egy csinos C osztály orrot ráheftölhetünk az elejére. Belül a szokásos, tízes éveknek megfelelő (ugye, milyen furcsa ez így, leírva?), modern Mercedes-design, sok-sok fekete bőrrel, fényes betétekkel, hűvösen fiatalos grafikájú órákkal. A légbeömlők pedig egyenesen zseniálisak, a kör alakú befúvók a kereszt formájú osztásokkal a 123-as és 115-ös szériák stílusát hozzák vissza, csak szebben. És a klímaberendezés egyszerűen tökéletes.

Ez az autó menet közben okoz csalódást. Nem, nem a motor. A nagyobb, kétliteres Mercedes-blokkból 1,8-assá visszaméretezett, közös nyomócsöves dízel már egyáltalán nem zajos, sőt, fordulaton alig hallani a hangját. Alapjáraton, mondjuk, nem éppen vibrációmentes, de ennyit elnézünk neki, mások gyereke is tesz ilyet. És nem is az a baj, hogy ennyi köbcentiből csak 109 lóerős, bár ez a mai világban már harmatosnak számít. Mert a számok frontján elvérzik ugyan a B180 CDI, de e hiányosságát harmonikus viselkedéssel, kiszámítható nyomatékkal, finom működéssel teszi jóvá.