Dodge Charger használtteszt

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dodge Charger. Az 1966-ban piacra dobott amerikai kupé szép karriert futott be, még a tévébe is bekerült a kedvesen idióta Hazárd megye lordjai akció-szappanoperának vagy minek köszönhetően. Azután a hetvenes évek végén az olajválság és a szigorodó környezetvédelmi előírások padlóra küldték szinte a teljes muscle-car szegmenst, és a Charger is kimúlt. 1975-től gyakorlatilag megegyezett a Chrysler Cordobával, majd 1978-ban a Dodge Magnum vette át a helyét a modellpalettán.

Bár inkább tetszhalál volt ez, hiszen közel három évtized temetői csend után a Charger feltámadt, és ma is egész jól van, köszöni szépen, épp tavaly esett át egy látványos eredményt hozó, alapos újratervezésen. Újjászületését alighanem az Államokat lassan, de biztosan elborító retróhullámnak köszönhette, annak ellenére, hogy nem klasszikus retrómodell. Mert amíg az új Mustangon például öt kilométerről is látszik, hogy a régi póni reinkarnációja, addig a Chargernél nem ilyen egyértelműek a gyökerek. Az igazi retro-Dodge a Chargerrel azonos platformra épített Challenger, amit 2008-ban dobtak a piacra.

A Charger ugyanis, az előd kétajtóssal ellentétben egy négyajtós szedán, és ez az arányain rögtön látszik is, hiába próbálták a hátrafelé lejtő tetővonallal és a hátsó kerekek fölötti vállal leplezni. Az autót körbejárva szinte hallja az ember a formatervezők és a marketingesek vitáját. Az előbbiek nyilván a kupét szerették volna újraértelmezni, utóbbiak viszont az eladási statisztikákra hivatkoztak, amelyet magasan vezettek a négyajtós típusok. Minden bizonnyal a tervezők emlékezetébe idézték a kétajtós 2002-es Ford Thunderbird piaci kudarcát is, ami, bár egy érdekes retrómodell volt, üzletileg elég nagy kudarcnak bizonyult, és mindössze három évig gyártották, pedig kibocsátásának évében, 2002-ben még az Év Autója címet is megkapta a Motor Trend Magazintól.

A Dodge márkát birtokló Chrysler akkoriban a Daimler AG tulajdonában volt, és, valószínűleg a Mercedes CLS példája nyomán, négyajtós kupéként próbálták a Chargert bevezetni a köztudatba, olyan izomautóként, amelyben az egész család elfér. Az izomautó kifejezés persze a csak a modellpiramis csúcsán királykodó Charger SRT8-ra illett, amit 6,1 literes, 425 lóerős V8-as HEMI motorral szereltek. A modellváltozatok többségébe 3,5 literes V6-os motorokat építettek, amik dinamikusan, de korántsem sportosan mozgatják az 1,7 tonnás szekereket, cserébe a 12 liter/100 kilométer körüli fogyasztásuk amerikai fogalmak szerint egészen kellemesnek volt mondható.

Egy ilyen V6-os, STX kivitelű Chargert volt szerencsénk vezetni az USA nyugati területein, két héten és 5700 kilométeren keresztül. Az autós körökben jól ismert Sanya barátommal bejártuk vele Friscótól Long Beach-ig a partvidéket, krúzoltunk a 66-os úton, jártunk a Grand Canyonnál, a navahó indiánok földjén, az arizonai meteorkráternél, a Powell-tónál, a Hoover-gátnál, Vegasban, a Halál-völgyben, a Yosemite Nemzeti Parkban, és még egy rakás helyen. A sivatagi hőségtől a magashegyi hózáporon át a monszunszerű felhőszakadásig kapott mindent, és nyilván nem először. Bérautó volt ugyanis, ráadásul már épp ki akarták vonni a forgalomból, alig tudtuk kikönyörögni a kölcsönzőből.

Az úgy történt, hogy még itthonról lefoglaltunk egyet, és a hosszú repüléstől elgyötörten késő éjjel áttámolyogtunk érte a friscói reptéren a kölcsönzős épületbe. Az ügyintéző mondta, hogy sajnos Charger már nincs, hiába ígérték, de ugyanazért a pénzért ad nekünk egy új autót, ez olyan jó ajánlat, hogy ne is gondolkozzunk rajta. Én nyafogtam egyet, majd állva elaludtam, és arra ébredtem, hogy előkerült valahonnan mégis egy piros Charger. A kölcsönzős ember, nagy fejcsóválások közepette közölte, hogy ezt már ki akarták venni az állományból, mert lefutotta a maga kilométereit, de ha olyan hülyék vagyunk, hogy pont ez kell, most még ki tudja adni, másfél hónapig van rajta műszaki.

Gyorsan pontosítottuk, hogy csak én vagyok hülye, Sanya már vezette a típust korábban Kanadában, és nemhogy nem ragaszkodik hozzá, de tulajdonképpen ellenzi, ám a barátság már csak olyan, hogy legyen nekem karácsony. Körbejártuk a kiszolgált igavonót, és matricákat ragasztgattunk különféle horpadások mellé, nehogy rajtunk akarják majd bevasalni a javítási költséget, majd kora hajnalban elhúztunk San Joséba, ahol a virrasztástól piros szemű barátaink már nagyon várták, hogy végre lefekhessenek. Egy nap akklimatizálódás után nekivágtunk az országútnak, és csak mentünk, mentünk, mentünk, és a Charger hűségesen kitartott mindvégig, bár voltak vele érdekes tapasztalataink.

A hosszú alapozás után kezdődjék a használtteszt! Elsőként járjuk most körbe a Chargert, ahogy azt valóban meg is tettük, amikor úgy dél körül kikecmeregtünk végre az ágyunkból, és kitámolyogtunk az udvarra. Az első észrevételek: nagy, lapos, szögletes, kellemesen agresszív. A szinte Dodge-márkavédjegynek számító, feltűnő és hatalmas krómos hűtőmaszk, a közös búra alá zárt ikerlámpatestek, a lőrésszerűen alacsony oldalablakok, az elnyújtott ívben lejtő tetővonal, a masszív hátsó traktus mind-mind jól állnak a Chargernek, ám az összképben mégis van valami zavaró: oldalról nézve kicsit furcsák az arányok. Kupéformát próbál sugározni az autó, miközben egy nagy, ötszemélyes utasteret rejt. Emiatt a motortér nem elég hosszú, az utastér viszont hosszabb a kelleténél.

Minden marketingduma ellenére tényleg nem szabad kupéként tekinteni a Chargerre: ha szedánként nézzük, úgy tulajdonképpen egész érdekes. Sőt, akár még egyedinek is tekinthetjük a formát, amivel a Charger meglehetősen kilógott a 2006-os kínálatból. Egész jó korszaka volt ez a Chryslernek, a Dodge Charger mellett a másik amerikai karakterű nagyautójukat, Chrysler 300C-t is jól fogadta a japán és koreai modellekkel telített USA-piac. A két modell, illetve a 300C kombiváltozata, a Dodge Magnum is ugyanazokon az alapokon áll: a Mercitől származnak az LX platformhoz használt első és hátsó futóművek, a kormánymű, és az ActiveShift automataváltó is.

A masszív ajtókat kitárva és a kényelmes ülésekbe behuppanva tágas térbe jutunk, amelyből szűk ablakokon át pillogunk kifelé. Kölcsönzős kocsi létére is megkapott a mi Chargerünk mindent, ami nélkül amerikai szemmel nem autó az autó. Az oldalablakok és a nagy visszapillantók elektromos mozgatásúak, az első ülésekben állítható deréktámasz van, a légkondi ugyan csak manuális, viszont igen hatékony. A központi infócenterben nemcsak cédéjátszó és telefonkihangosító, de műholdas rádióvevő is üzemel. Gps viszont nincs, a sajátunk pedig megbolondult időként, sebaj, olyankor is jól szórakoztunk. A tempomat alap, Sanya, aki szereti, hosszú etapokat vezetett végig úgy, hogy csak ezzel szabályozta a sebességet. A mindent elborító szürkeséget fémhatású betétekkel igyekeztek feldobni a bramptoni gyárban, közepes sikerrel.