Újságírópokol, második felvonás
Megvolt: Volkswagen Golf 1.6 TDi (2013)
Van isten, végre egy olyan Golf került a kezeink közé, amelyet nem az Olümposzról küldtek le hozzánk rózsaszín szárnyú nimfa szüzek karjában, roskadásig tömve mirrhával, arannyal, légzsákokkal és hárombetűs rövidítésekkel. Ez most igazi embereknek való, szövetüléses, depressziómetál-szürke, kézzel kapcsolgatós, hús-vér autó.
Ültem ilyenből kétliteres dízelben a Tannistesten. Aztán ugyanott kipróbáltam egy DSG-váltós 1.4 TSI-t is. Majd itthon, a TC is hozzájutott egy DSG-váltós 1.4 TSI-hez. Aztán, mivel a TC benne van az Év Autója zsűriben, ismét kaptunk egy DSG-váltós 1.4 TSI-t, ami nem kék volt, hanem fehér. Ha belegondolok, az 1.4 TSI és a DSG-váltó már a könyökömön jön ki – soha az életben nem ültem még rövid kihagyással három ennyire egyforma tesztautóban. És fentiek mind 8-10 milliós felszereltségű kocsik voltak, olyanok, amilyenek Magyarországon legfeljebb jutalomautókként kerülnek majd céges kisvezetőkhöz. Mind jó, egyiket sem találtunk jó fogást, de vártuk az igazit. Azt a Golfot, amit majd az utcán is látunk.
Hát itt van.
Egyhatos, 105 lóerős dízel, ráadásul a BlueMotion szériából, tehát van benne start-stop rendszer, valamint egy ötös kézi váltó olyan hosszú fokozatokkal, amikhez képest a parlamenti közvetítések Coca-Cola reklámspotnak tűnnek csupán. Hatmilliótól indul egy ilyesfajta Trendline dízel, ami már rendes autóár, lássuk be. Ezzel persze kicsit fölötte van a konkurenciának, mert ebben a 95-120 lóerős dízel sávban a hasonlóan alapkivitelű Focus, Astra, Auris, 308 és társai olyan két kilóval olcsóbbak, de a manapság a szalonokban adott ötletszerű kedvezmények - a dízel Golfokra most például 900 ezer forintos használatautó-beszámítási kedvezményt adnak -, az eltérő hitelintézeti ajánlatok ismeretében szinte mindegy a különbség.
Tehát előttünk áll végre egy megvehető Golf, amelynél a kötelező szerelvények melletti rubrikákban nem sok pipa szerepel, viszont tud sok mást. E sok mást inkább későbbre hagyom, menjünk végig a fájdalom-csekklistán. Az autó a februári tájba harmonikusan illeszkedő, láthatatlanszürke színben várt bennünket, tinilányosan vidám, fekete belsővel. Igazi autókölcsönző-sztyil kivitel volt, viccesen kicsinek tűnő, 15-ös felnijein ballonos gumikkal, turbinalapát utánzatú műanyag dísztárcsákkal. Ha eddig nem vették volna ki szavaimból – hát nem volt egy frivol jelenség.
Persze, kétzónás klímát kaptunk (ezzel máris oda lett a vonzó, hatmilliós ár), volt benne elektromos rögzítőfék, emelhető első ülés, négy villanyablak, tempomat, ott figyelt a műszerfalban a legkisebb fajta informatikai kijelző is (érintőképernyővel, natürlich), de ezen túlmenően egy erősen extra-anorexiában szenvedő példánnyal volt dolgunk.
Ez a Golf ugyanis nem pont az a Golf, ami az eddigi tesztekben szerepelt. Technikailag nem is az a legnagyobb különlegessége, hogy feltűnik benne a kézi váltó és a kuplungpedál, sokkal jelentősebb változás, hogy – mint minden olcsóbb Golfban – itt elvetették a többlengőkaros hátsó felfüggesztést és egyszerű, olcsó, csatolt, fél-független futóművet használtak. A műszerfalon épp csak a szükséges mennyiségű mattkróm díszítés, felsőházi betétek helyett szürke felületek a műszerfalon, semmiféle sejtelmesen világító díszcsík az ajtók belső burkolatán, elmarad az ünnep.
Maguk a kárpitok is a C&A színvonalához, nem pedig a Marks & Spencer némiképp magasabb nívójához igazodnak: az itt használt vaskos, szürke szövet nem érezné idegenül magát egy távolsági buszban, az első ülések támláját pedig hátulról ugyanaz a fekete, nyúlós, libabőrös műbőr takarta, amit a milliókkal kevesebbért mért Renault Fluence-nak is felróttunk már korábban. Igényes anyag csak a kormányra és a váltógombra jutott, bőr képében.
