Teszt: Volvo V40 Cross Country (nem XC) D2 Momentum – 2013.

A Cross Country típusjelzés az a fajta apró betűs rész, amit tényleg el kell olvasni. A Volvo annyira komolyan vitte át a köztudatba az XC márkanevet, hogy 2013-ra már úgy érzik, egy kicsit le is lakhatják. A prémium összkerekes emelt kombi műfaját a Volvo találta fel, amikor 1997-ben útjára bocsátotta az XC70-et. A világnak pedig egyszerűen szüksége volt prémium összkerekes emelt kombikra, ahogy ez az Audi Allroad Quattro esetében is bebizonyosodott. Az Alfa Romeo speciel tévesen gondolta, hogy a bab is hús, és a Crosswagon csendesen eltűnt a palettáról, pedig jó autó volt, de a lényeg, hogy az XC, mint Cross Country bivaly branddé vált.

És ha a márkanév erős, lehet márkakiterjesztést játszani jó pénzért, és az új V40-est, ami nagyrészt egy igényesen megcsinált Focus, megemelni négy centivel, elöl, oldalt és hátul szürke műanyag kamu-védőelemeket beiktatni, és nem összkerékhajtással dobni a piacra 360 ezer forintos felárral. Az európai bemutatóra természetesen a legerősebb, benzines turbó V40 Cross Countrykat adták az újságírók alá, melyekhez már van összkerékhajtás, és a boldog sarkvidéki csapatásban el is sikkad az információ, hogy a Cross Country alapértelmezésben elsőkerék-hajtású. És ennyi. A csalafintaság az autó hátsó díszbetétjén olvasható apró betűs rész: Cross Country, de senki sem mondta, hogy XC volna.

Van elmélet, mely szerint ez a négy centis emelés, az ál-védőlemezek, meg a crosscountryzás azt a célt szolgálja, hogy a macsóbb megjelenéssel férfiaknak is el lehessen adni a V40-est, de ez szerintem téves. A V40 emelés, meg a többi hülyeség nélkül is jól néz ki. Az orr arányai kicsit focusosak, de a lemezek szépen domborodnak, oldalt nagyon ügyesen játszanak fénnyel és árnyékkal, a jellegzetes Volvo-hátsó lámpák pedig egyrészt szépek, másrészt nagyon Volvók. Nem nőies ez, inkább dögös. A négy centis futóműemelés viszont nem csak optika.

Nem lesz tőle az autó magas, de négy centi az rugóútban pont annyi tud lenni, amivel már épp nem üt fel a futómű egy kátyún. De nem olyan sok, a billegés elkerülésére valami extra brutális kanyarstabilizátort igényeljen az autó, ami a kasztnit a futómű felé húzza, és minden független kerékfelfüggesztéses konstrukciónak ad egy erős merevtengelyes jelleget. Ki kell majd próbálnom a sima V40-est is, annak finomabb futása lehet, de a Cross Countryé is még bőven kellemes. Elöl egyébként MacPherson, hátul multilink, egyikből sem következne önmagában semmi, az alsó-közép kategóriában ez már nevezhető iparági szabványnak, de jó.

A Volvo beltereit eleget dicsértük, a dizájnt nem is ragozom, hiszen láttunk már elég Volvót belülről, aki még nem, nézze meg a képeket, és tudni fogja, mire számíthat a nagyobb Volvóktól is. Egyszerre tud minőségi lenni, mégis marad benne valami rokonszenvesen puritán, és korszerűen nagyvárosi-fiatalos. Számomra az a rejtély, miért érzem magam sokkal jobban egy V40-ben, mint egy szinte milliméterre azonos méretű Focusban. A Ford valahogy fojtogat, mintha teleöntötték volna az egészet műanyaggal, aztán nem faragták volna ki rendesen az emberek helyét, ez főleg a Kugában nyomasztó. A V40 belül nem nagy, nem is tűnik annak, de valahogy szabadabban mozgok benne. Kivéve természetesen hátul, ahová beülni nem egyszerű; olyan tetővonalat tervezni, ami jól néz ki, és a beülést sem gátolja, úgy látszik, túl bonyolult.