Odabent nem éri mellbevágó élmény azt, aki látott már Mini-belsőt. Én mindig is imádtam, szeretem, ahogy az első ránézésre kuszaság összeáll egy valójában vidám, okos részletekkel teli ugyanakkor öncélú haszontalanságokat is felvonultató egésszé. Ilyen az óriási, központi toronyóra peremére helyezett vékony sebmérő-skála, amit remekül le tudunk olvasni vezetés közben, feltéve, ha a keméleonfélék (Chamaeleonidae) családjába tartozunk. Szerencsére a BMW-nél nem hülyék ülnek, így digitálisan is kijelzi az aktuális sebességet a fordulatszámmérő közepén a kis LCD.
Egyedül a tesztautó komor, sötétszürke-fekete beltere szenvedett fantáziátlanságban, de nyilván ez konfiguráció kérdése, az üléskárpitok és a krómdíszek vállvetve küzdöttek a mordori sötétséggel, de alulmaradtak. Nagy előrelépés, hogy – belátva hibájukat – immáron a beltéri dizájnerek oda álmodták az ablakemelő-kapcsolókat,a hová valók: az ajtóra. A sok, teljesen egyforma krómpöcök között még akkor is bizonytalanul matatott az ember, amikor tudta, hogy a két szélső az, így jobb.
A toronyóra közepén remek felbontású és jó grafikájú a központi kijelző, tökéletesen iDrive-jelleggel működik, a nagy, lapos tekerő helyett azonban egy sokkal szimpatikusabb, meredező mellbimbót kell nyomogatnunk és húzogatnunk a sebváltó mögött. A kézifékkar repülőgépszerű, én először a 90-es Alfában láttam hasonlót, de az olaszoktól lopni nem szégyen, hanem kötelesség, csakúgy, mint a kerek légbeömlők esetében. Nincs ezzel baj.
Természetesen az összeszerelés minősége remek, nem is vártunk mást, még az olyan sarkalatos pontokon is - ahol pl. a Ford rendszeresen elbukik -, a műanyag ajtózsebek belső élein sem találni egy milliméternyi sorját sem. A műszerfalborítás és a bőrkárpit leginkább színe és struktúrája miatt tűnik olcsónak, tapintásra rendben van.
Mivel a Pacman csak négyszemélyes (erősen behatárolva ezzel a buliautóságát), ezért maradt hely némi játékra: az ülések között végigfutó sínrendszerbe tetszőleges kiegészítők pattinthatók és bizonyos határok között ide-oda csúsztathatók. Volt itt napszemüvegtok, forgatható telefondokkoló (amely miatt sajnos nagyobb méretű pendrive nem fért el az USB-csatlakozóban), a hátsó ülések között két masszív vödör. Jópofa dolog, hipsztereknek kötelező.
Így sorban véve elértünk az egyetlen, értelmezhetetlen fogalomhoz, amit előszeretettel emlegetnek a Pacmannel kapcsolatban. Ugyanis a BMW úgy hívja a hátsó sorból hiányzó középső ülést, hogy lounge hangulat. A fene az igazukat, elbizonytalanodtam, mert a lounge-szó nálam határozottan a kényelmes, tágas, komfortos helység szinonimája volt. Utána is néztem a jelentésnek gyorsan, és tényleg: reptéri váró, otthoni nappali, puhaság, tér, ezek a szavak ugrottak elő.
Hogy ezt miképpen lehet összehozni azzal a borzalmasan klausztrofób érzettel, ami a Pacman hátsó sorában ülve nyomasztja az embert, nem tudom. Kétségkívül léteznek a földön olyan lények, akiknek ez önmaga a lounge-menyország, de azok már évmilliók óta élnek kövek alatt a tengerek mélyén, elzárva így a Mini Paceman lounge-élményétől.
Maradjunk annyiban, hogy el lehet ugyan férni, de nincs az a plüssmackó és változó színű ledes világítás (mert ezt is tudja Pacman), amellyel kívánatossá lehetne tenni ezt az ablaktalan, szűk sötétkamrát. A háromajtós Miniben sem volt sok hely hátul, de ott legalább vidáman viselte az ember. De ez nem az az autó.
Mert a Pacman elég zúzós. Ez a Cooper S a világ talán legjobb ezerhatos turbómotorával, a 184 lóerőhöz tartozó 240 (ill.260) newtonméterrel 7,8 alatt van százon és olyan rugalmas, hogy 1345 kilóját még százhatvan fölött is érezhetően lendíti előre. Remek kis cucc és szépen is szól a dupla kipufogóvégeken keresztül.
Talán önök nem is gondolnék (ahogy nem gondoltam én sem), hogy az előbbi mondatban adtunk ilyen-olyan magyarázatot a Pacman legnagyobb hibájára: a futóműre.
Már a Countryman is nagyon-nagyon bután és irdatlanul kemény volt és sajnos a Pacman sem más. Sokáig gondolkodtam, hogyan lehetne leginkább leírni, de legközelebb akkor lesznek, ha elképzelik, hogy sárban megforgatott farönkökön gurul az autó. Az úthibákat nem felveszi, hanem átadja a karosszérián keresztül nekünk, emésszük meg mi. Ezért egyrészt fájdalmas ütést kap az egész bódé és mi is felszisszenünk, mert szinte látjuk, ahogy a 18 colos felnik, rajtuk a /45-ös gumikkal kapják az ütést.
Nem értjük, miért ilyen. Túlontúl kemény, ugyanakkor a karosszéria billen, nem feszes. A koránymozdulatokat szépen leköveti, de semmivel sem érezzük agilisebbnek, mint egy Focust vagy Nissan Juke-ot. Már csak azért sem, mert nem kicsi az autó. Egyszerre komfortosnak és sportosnak lenni azonban nem így kell, ebben teljesen biztos vagyok. Az állandó rázás és hangos ütések teljesen elveszik azt a bizonyos bugit, ami még megmaradt az alap-Miniből. Fáj.
Megpróbáltuk megtalálni a helyet, ahol értelmet nyerhet. Voltunk vele a Kakucsringen, ami azért jó, mert nem eszi az autót, tele van terhelésváltásokkal és nincs tempó, nincs baj. Cooper S ide-oda, béna volt. Hiába voltak a gátlók iszonyatosan kemények, a rugók hozzájuk képest puhák és – bár kereke mindig a földön maradt – a karosszéria dőlt. A magas súlypont miatt sokszor kerül a billenéssel ellentétes irányba a két első kerék és kell pár tizedmásodperc, míg Pacman észreveszi, hogy már a jobbra megyünk, nem balra.
Nem csak ez a tény erősíti az alulkormányzottsági hajlamot, hanem maga a biztonság is. Igen, közúton, a hétköznapi közlekedésben ez ritkán jön elő, mert – köszönhetően az összkerékhajtásnak (rendelhető anélkül is) – rendkívül biztosnak érezzük kanyarban, de ha mégis túllőnénk a célon, akkor jó, ha tudjuk, hogy kiszámíthatóan radíroz majd az orrával az árokpart felé. És ezt is csinálja, ezért – bár az egyetlen tempós ponton magasabb sebességet ért el, mint a referenciának hozott Fiesta ST (108 kontra 106), kanyarban lassú. Sok értelme a kemény gátlónak így nincs.
Hogy miért van mindez? Alulkormányzottsághoz nem kell a vídiakemény gátló, hát akkor?
Egyszerűen azért, mert a Paceman magas és gyors is, ezért nem jó, ha a sztrádán zúzva, nagy tempónál bizonytalankodni kezd. Az iránytartása pedig tényleg meglepő, még nagy tempónál is olyan meggyőző, mint egy X6-os BMW. Ez jó, de szerintem túl nagy ár ez érte, mert ezt leszámítva, kicsit vidámabb beltérrel sokkal élhetőbb és érezhetően tágasabb, mint a Mini Coupe, a motorja remek, a fékei jók és bár értelmet sokat nem látok a kompakt prémium kupé-SUV-kategóriában.
Ellenben látnak majd azok, akik megveszik, mert egyszerűen egy menő, kellően drága és jó minőségű divatcikk. Egy kis BMW, amit nem úgy hívnak. Mint mondjuk a Clubman. Csak rosszabb.
