Feszengve szoktam átvenni a tesztautók kulcsát. Megint egy tízmilliós csoda, vigyázni kell rá, mint a koboldok kincsére. Még a seggemet is óvatosan teszem bele, nemhogy egy fikuszt. Morzsolgattam a Dacia-kulcsot a markomban, ahogy mentem felé a parkolóházban, morfondíroztam, hogy fogom ezt rendesen letesztelni. Aztán kinyitottam a szekrényajtót. Halleluja! Ezt nem kell félteni.
Időszámításunk előtt hatezer évvel volt egy kombi Escortom. Véletlenül vettem, kellett egy dízel autó, és ez volt a legolcsóbb. Már nem emlékszem, ötvenért hoztam el, vagy sikerült-e 45-re lenyomni az árat. Rémes állapotban volt, de tényleg. Nem úgy, ahogy azt most elképzeli a nyájas olvasó, nem, még mindig nem, annál sokkal rosszabb. Egyszer menet közben leszakadt a vezetőajtó. A barátaim megkértek, hogy parkoljak odébb, mert nem szeretnék, ha valaki azt gondolná, hozzájuk jöttek ilyen autóval. Nem volt egy szépség.
Ellenben roppant hálás volt, a mai napig párás szemmel gondolok vissza rá. Mindenhová elvitt, viszonylag kevésszer rohadt le, és ötféllel beérte. Autópályán, padlógázon hattal, de akkor már 140-nel büntettünk. Mindent benyelt a csomagtartója, targoncával pakoltuk bele raklapon a BMW-motorokat. Elképesztően praktikus autó volt, sosem lesz még egy ilyen jó ár-érték arányú gépem.
A legjobban viszont a hihetetlen szabadságérzetet imádtam benne, amit az értéktelensége adott. Aki nem ismeri az érzést, amikor az üzemanyag a tankban valóban számottevő érték az autóéhoz képest, nem is tudja, milyen csodálatos, ha a féltés legkisebb csírája nélkül közlekedhetünk. Egyszer belém koccant valaki hátulról. Ki se szálltam. Amikor elviselhetetlenné vált benne a kosz, kikaptam az üléseket, és kicsapattam gőzborotvával. Ha nem hagytam benne értéket, be se zártam. Minek? Bárhol, bármikor feltűnt az út szélén egy köbméter valami, amit el kellett vinni, csak felcsaptam a csomagtartót, és belapátoltam. Boldog éveinknek a menet közben sorozatosan, random időpontokban felcsapódó motorháztető vetett véget.
A vén Escort szelleme kísértett, amíg nálam volt a Dokker. Be kell hányni a szerszámokat egy Shitgun-estéhez? Nem gond, tökéletes szervizkocsi. Vigyünk bringát a hétvégi kiránduláshoz? Hát persze, szét sem kell szedni. Már önmagában a lehetőségek káprázatos spektruma is feldobott. És az 1,5-ös kerregős az orrában a maga 75 lóerejével hasonló féktelen örömöket vetített előre, mint anno a Ford 54 lovas szívódízele.
A Dokker tartja, amit ígér. Nem kábít azzal, hogy fényűző luxusban fulladozva fogsz utazni. Nem lódítja, hogy mindenkit félre fogsz seperni a sztrádán. Világmentési ambíciói sincsenek. Annyit állít, hogy olcsón elvisz téged, meg három köbméter bármit. Slussz.
Eleinte nem értettem, miért szedte szét a Dacia a Lodgy-t és a Dokkert. Első blikkre annyi a különbség, hogy előbbinek négy rendes ajtaja van, és felfelé nyílik a puttony fedele, utóbbi meg toló-, illetve szekrényajtós, és mivel így áruszállításra sokkal alkalmasabb, van belőle haszonjármű kivitel is. Furcsállottam, miért nincs Dokkerből hétüléses, hiszen ma már nem szégyen a tolóajtó, sokan szeretik az egyterűeknél.
Aztán ahogy először körülnéztem a Dokkerben, rájöttem, ez egy furgon. Nincs mit szépíteni, nem is akar személyautós lenni. Amíg az első ülésről toronyiránt nézünk, prózai okokból tényleg ugyanazt látjuk, mint egy Lodgy-ban, de amint kicsit oldalra fordítjuk a fejünket, megcsap a gépzsírszag. A B oszlopnál éles határvonal húzódik, a civilizáció pereme. Maga az oszlop igazából már Kambodzsa. Elég ránézni az övmagasság-állítóra, azonnal világos, itt már nem lehetett a Lodgy elemeinek darabszám-növelésével tartani a gyilkos árat. Innentől hátrafelé kőkemény melósvágen következik.
Nem is baj. Aki családi autót szeretne, pláne minél több ülőhellyel, annak ott a Lodgy. A Dokker meg nálam az, amit manapság SUV-nak hívnak. Sportos? Naná. Hirtelen nem jut eszembe olyan sporteszköz, amit ne lehetne bedobni hátra. Hasznos? Hogy a fenébe ne, egy garzonlakást egy fuvarban átköltöztet. Jármű? Abszolút, sőt, igen spórolós. Tudom, sokan terepjárási tulajdonságokkal kapcsolják össze a fogalmat, de ahová egy átlagos X5-ös tulaj bemerészkedik, ott a Dokker is garantáltan elboldogul.
A nagy különbség a puccos SUV-k és a Dokker között az, hogy a Dokkert merjük is arra használni, amivel az SUV-kat reklámozzák. Soha nem jutna eszembe behajítani egy bringát egy Q7-es hátuljába - katasztrófa, ha véletlenül hozzáér az olajos lánc a teveszőr kárpithoz. A Dokkerben slaggal tisztítható tálca védi extraként a sztenderd műbőr padlóborítást. Egy spontán tengerparti csobbanás is vélhetően komoly megpróbáltatás egy Touareg-tulaj számára: a vizes lábra tapadt sár, a behordott homok, pláne a nedves fürdőruha micsoda pusztítást vihet véghez a bőrkárpit-drapp szőnyeg kombónál? A Daciánál nincs miért aggódni, az ipari hangulatú szövethuzat bírja a strapát. A (feláras) kétoldali tolóajtó pedig utolérhetetlen, ha az autón keresztül szeretnénk frizbizni.
Mondom, praktikusságban nincs párja a Dokkernek. Miért nem vesz mindenki ilyet? Lapozzon!
