Kívánja a ridegtartást

Használtteszt: Mitsubishi Colt - 1991.

2013.11.07. 06:16
Szerencsére nem vagyunk mind ugyanolyanok. Van, aki az erős, hátsókerekes, kézi váltós autókat szereti, és van, akinek nem baj, ha viszonylag gyenge, elsőkerekes és automata váltós. Talán az sem, ha bénán kanyarodik, kedvtelenül gyorsul és tohonyán fékez. Attól, hogy nem nekem találták ki ezt a Coltot, még jó lehet olyasvalakinek, akinek az autó legfeljebb a formájával lopja be magát a szívébe. Mondjuk anyámnak.

Úgy tizenöt évvel ezelőtt volt nekünk is egy Coltunk, a tizenötödik évét taposta. Makacs kis gép volt, hosszas unszolásra sem akart elpusztulni, pedig még így visszagondolva is beleborzongok, mi mindent kapott. Ő szenvedte el a jogosítványom megszerzése utáni első viharos hónapokat – rezzenéstelenül. Többször elforralta a vizét a rapszodikusan működő hűtőventilátor miatt, de ezt is túlélte. Annak ellenére, hogy csak a legszükségesebb karbantartást kapta meg, tönkretehetetlennek bizonyult a mechanikája, legalábbis a rémisztő sebességgel porladó kasztni életgörbéje alatt. A család szinte megsiratta, amikor lejárt róla az utolsó műszaki, és már reménytelen lett volna megnyújtani szenvedéseit.

Nem sokkal később, miután az égi autópályák irányába engedtük szép emlékű Coltunkat, Zoltánék anyuka-autót kerestek. Kicsit és automatát, lehetőleg nyűgmenteset, elsősorban városi használatra. Mit ad isten, ők is épp egy Coltnál kötöttek ki, és attól tartok, a sztori vége is hasonló lesz. Tíz éve szolgál náluk a 92-es forgalomba helyezésű Mitsubishi, és míg a technika minimális botladozással teszi a dolgát, a bódé körülötte kezdi már elhagyni magát. Csoda, hogy csak most, húszévesen, hiszen az autó az elmúlt tíz évben a járdaszél mellé támasztva várta a belvárosi autók jellemzően ritka bevetéseit.

Vigyázat, hóhérakasztás!

Osztjuk az észt szóban és írásban, az olvasókat megpróbáljuk óvni a bóvlitól, vagy éppen rábeszélni a tutira, közben néha mi, akik a Totalcart készítjük, járunk a legrémesebb szutykokkal. Most eljött az ítélet napja, a sokszor önvédelemből szépített vagy becsületből megvédett autóinkat körbeteszteljük a szerkesztőségben. Nincs kibúvó, nincs kegyelem, mindenki másét viszi el egy próbakörre, és ír róla használttesztet, ahogy bárki máséról tenné. Ezúttal Sipos úr, az angol Totalcar anyukája anyukájának Coltja került sorra.

A sorozatban eddig megjelent:

0. Bandi BMW-je

1. Nyegleo Tipója

Míg az 1978-ban megjelent első Colt-generációra még rá lehetett fogni, hogy a japánok bizonyítós korszakában készült, a 87 és 91 között gyártott hármas Colt már a nemzetközi elismerést ízlelgető Mitsubishi Motors terméke. Szerintem minden idők legerősebb Colt-dizájnja: az első kettő esetlen útkeresése után egy egyedi, vagány forma, amit két szappantartó követett, hogy a trendeknek megfelelően mini egyterűre változtassák a koncepciót, majd kihozzák a szerencsétlen aktuális kis Mitsubishit, amit érthetetlen módon Space Starnak neveznek.

Japán terminológia

A Coltot, mint számos tömegautót, több néven is árulták, ezért van egy kis kavar a modell körül. Mirage néven anyakönyvezték eredetileg Japánban, és az előző generáció kivételével odaát máig így hívják a kis Micut. Európában ehhez képest végig Colt néven futott, de a legfontosabb piacon, az USÁ-ban Dodge Colt, Eagle Summit, valamint Plymouth Colt címkével is árulták a tesztben szereplő harmadik generációs Mitsubishi Mirage-t – elődei és utódai még cifrább neveket is kaptak. Abba pedig végképp ne bonyolódjunk bele, hogy az ötajtós, szedán és kombi változatokat miért hívták Lancernek, örüljünk, hogy az Európában kapható legkisebb Mitsubishi nálunk következetesen Colt.

Igazából nem is Colt, hanem Mirage Zoltánék Mitsubishije, mivel amerikai jövevény. És nem csak úgy amerikai, hogy oda hajózták új korában Japánból, hanem ott is gyártották, bár alig kétévesen már Magyarországra érkezett. Egy pillanatra még a gyanú is felmerült bennem, hogy azért dacol korához képest délcegen a rozsdával, mert nem a híresen gyenge minőségű japán acélból préselték a testét, hanem detroiti vasból. Na jó, nem biztos, hogy detroiti, de nem is kizárt, hiszen a Mitsubishi Motors illinois-i, normali gyára alig négyszáz mérföldre van Detroittól.

Mivel odaát a Mirage gyakorlatilag az eldobható papírzacskó kategória volt, amivel bevásárolni járnak – a nejlonszatyor meg talán az ezres, háromhengeres Daihatsu Charade –, európai szemmel tökéletesen érthetetlen a felszereltsége. Klíma, szervokormány és automata váltó van, hiszen anélkül képtelenség lett volna eladni akár egyetlen darabot is odaát, de központi zár, elektromos ablak, hátsó ablaktörlő nincs. Az automata is a legprimitívebb, három gangos szerkezet, míg Európába már minimum négy sebességgel hozták. Egyedül a motoron nem érezni a spórolást: a Mitsubishi akkori büszkesége, a hengerenként három szelepes, 1,5-ös benzines került bele, hengerenkénti befecskendezéssel.

De aki nem szúrja ki a ködlámpa helyett megduplázott tolatólámpát és a keskeny rendszámgödröt a hátsó lökhárítóban, az is azonnal rádöbben, hogy valami nem stimmel, amikor kinyitja az ajtót, és szembesül az automata biztonsági övvel. Nem volt hosszú életű divat az ajtóoszlopba szerelt motoros mechanika, amely beszálláskor ránk húzza az átlós hevedert. Annyi a szépséghibája, hogy ha tényleg biztonságban szeretnénk utazni, még kézzel be kell csatolnunk a medenceövet - talán ezért készültek alig néhány évig ilyen autók az USA-ban. Aki képben van a korabeli japánokkal, azon fog még csodálkozni, hogy nem nyitható az utastérből se a tankajtó, se a csomagtérfedél, de itt nagyjából vége is a kuriózumok listájának.

Lapozzon, a következő oldalon az is kiderül, hogy milyen autózni a huszonéves, sokat látott Colttal.