Menetpróba: Nissan Leaf Nismo RC – 2013.

Gyerekkorában mindenki megkapja a maga adag tréningjét az úgynevezett "egészséges dolgokról". Kisfiam, edd meg a szétfőtt paradicsomot a levesből, mert jót tesz, edd meg az alma héját, merabbanvanavitamin, edd meg a sárgarépafőzeléket, mert akkor tudsz majd jól fütyülni. Én viszont hétéves koromban nem egészséges akartam lenni, hanem finomat akartam enni. És voltaképpen ez a mai napig nem változott, csak ésszel korbában tartom magam. És nagyon fáj, amikor egy másik ilyen élvezeti forrást, a belsőégésű motorral hajtott autót el akarják tőlem venni. Tudom, ha megfelelő helyen termelik azt az áramot, akkor az elektromos sokkal egészségesebb, de itt vissza is kanyarodtunk az alapproblémához - a villanyautó nekem sárgarépafőzelék.

Sajnos sokkal előbb eljött a pillanat, mint legpesszimistább elképzeléseimben gondoltam volna. Az általam ismert autós univerzum talán legundorítóbb csótányát vezettem – egy villanymotoros versenyautót. Ennél bárminek, de tényleg bárminek a kormánya mögött magasztosabb dolog ülni, legyen az 3 km/h-s sebességre képes gőzvontató, leütött, dél-francia bontóból kimenekített, Lombardi dízelmotoros mopedautó, vagy éppenséggel Pannónia-motoros, Moszkvics-váltós csettegő. Igazából még egy Prius, vagy egy igazi Leaf is kicsit vonzóbb, mert azoknál értem, miért veszik őket a cégek megzsarolásán meggazdagodott, de bevetéseken darócruhát hordó ultrazöldek, a brutálfukarok, és akik azt hiszik, a villamos áram csak úgy keletkezik a konnektorban, és a túlsó végen nincs barnaszenet, ukrán erdőt, plutóniumot elpöfögő erőmű.

A villanymotoros versenyautó az én szememben ugyanaz, mint az okostelefonnak látszani akaró, kínai dzsunkán, tízéves rabszolgák által összehebrákolt butafon, tudják, az a fajta, amire nem lehet semmit installálni, de a barlangból előtántorgó neandervölgyieknek még el lehet adni, hogy különleges, mert ott van rajta a tácsszkrín. Egy tárgy, ami valami olyan másik tárgynak néz ki, amire ő a legkevésbé sem való. Villamoshang, amperzümmögés egy olyan járműben, aminek már csak genetikailag is ordítania, hörögnie és mérgező gázokat eregetnie kell.

Erre itt ez a Leaf-karikatúra, nagy, buta szárnnyal... Brrr. És tudják mit? Megtörtént a legrosszabb: rohadtul élveztem vezetni. Végsebessége persze egyáltalán nincs, mert se váltója, se ereje: ugyanaz benne a hajtáslánc, mint a normál, utcai, Barbapapa-Leafben. 109 lóerő nem ad szárnyakat egy mégoly áramvonalas karosszériának sem, a 150 km/h-s végsebesség PEDIG oly' szánalmas, hogy tetőig pakolt, extra hosszú és extra magas karosszériás VW LT-furgonok sofőrjei csoportosan kaptak szívizomgörcsöt a röhögéstől, amikor meghallották a számot. Ráadásul gyakorlati használatban legfeljebb két órát bír a pályán - a villanyautó nem szereti túlságosan a padlógáz üzemmódot.

Minek ide karbonváz, verseny-slick, bordaroppantó kagylóülés, ötpontos öv és szarvasbőr versenykormány? No és az a lacikonyhányi szárny?

Tudják, khm, ez a Leaf nem 1525 kiló. Hanem kevesebb mint 900. Úgy, hogy ebben benne vannak már az akkuk is. És ahogy Colin Chapman óta tudjuk, a libabőrdudorszám-maximalizáláshoz nem a lóerők szaporítása a legjobb eszköz, hanem a kilók csökkentése. Ezt pedig ügyesen csinálták, a lapított Leaf így már egy pehelysúlyú gép. Innentől nem is kell csodálkozni a 6,8 másodperces 0-100-as gyorsuláson, az utcai autók Talbot Horizonttól Ferrari F458-ig felállított grafikonján ábrázolhatatlan pontosságú kormányzáson, a valószerűtlen tapadáson... és a pocsék fékeken.

Na ja, szervó itt nincs (a kormányon sem), a tárcsákat pedig versenybetétek markolják, amelyek köztudottan sikamlósak, míg be nem melegednek, így aztán még jó, hogy tipornom kell a pedált, mintaállat. Szerencsére félreértem a pályabíró jelzéseit (kissé szándékoltan), ezért nem két, hanem három kört kapok a kocsival. Gokartos kínok gyötörnek, fáj az oldalam a kíméletlen ülések nyomásától, belevág az öv a kulcscsontomba, nyakam merevedik a g-ktől, amúgy is döglesztő a meleg, ömlik a halántékomról a víz, de egyre jobban összeáll a kocsi.

Az alig másfél focipálya méretű útvonalon szörnyen elemében érzi magát a Leaf Nismo, ide nem abszolút végsebesség kell, hanem gyorsulás, lassulás, tapadás a kanyarban, ezekből pedig ez az elektroplecsni közel ugyanannyit tud, mint egy igazi versenyautó. A legérdekesebb, hogy a kevlárvázon kongó, felvert kavicsok zaján túl még a hangja is izgalmas: megvan benne a villamosvinnyogás, de akad ott fogaskerék-darálás, fújtatás is, mindez pedig a sebességgel egyenes arányban nő. Nem egy Lampredi V12-es, tény, de ha az ember azt képzeli, hogy az utolsó csepp benzin is elfogyott a Földön, és ilyen a pótlék, hát – nem is olyan rossz.