Beleültem, azonnal bele is szerettem. Ez a motor isteni áldás a Dusternek, a váltó mennyei manna. Élveztem, ahogy folyton el akart kaparni, kéjjel küldtem át a fekvőrendőrökön - nem vette zokon. Aztán ahogy lenni szokott, az első heves fellángolást kijózanodás, majd súlyos depresszió követte.
Szeretem a Daciákat. Célszerűségükkel, flancmentes praktikumukkal visszahozták a mértékletességet az autóiparba. Egy Dacia sosem arról szól, hogy kifelé mutassunk valamit. Arról sem, hogy magunkat kényeztessük. A Daciák az elemi igények kielégítését szolgálják, és ez sokaknak bőven elég is; nem várnak többet egy autótól.
A Duster kicsit kivétel a Daciák között. Egyrészt, mert - talán véletlenül - pofátlanul jól sikerült a formaterve, másrészt amolyan terepjáró-féleség, amit sokan divatból vesznek. Mellesleg dagonyázni sem utolsó választás, de megkockáztatom, még az ultrajózan Dacia-vásárlók között is akad olyan huncut, aki nem is akar lemenni az aszfaltról. Nekik találták ki az elsőkerekes változatot.
Ebből az új egykettesből nincs is más, csak fronthajtásos. Ez az első miniatürizált motorú Duster, bár megmarad mellette az 1,6-os szívó benzines, és abból továbbra is létezik összkerekes, ahogy dízelből is. Papíron merész választásnak tűnhet az 1,2-es turbós motor ekkora bódéba, még akkor is, ha 205 newtonmétert és 125 lóerőt tud. De legalább négyhengeres, és ez manapság nagy szó.
Mielőtt belenyalnánk az új turbófagylaltba, nyargaljunk végig a külső változásokon, úgysincs sok. A daciások érezték, nem szabad, és nem is kell nagyon hozzányúlni a Dusterhez négy év után, épp csak annyira, hogy új Dusternek hívhassák a frissített változatot. Harsányabban krómozott, más mintájú hűtőrácsot, és az új dizájnra rímelő fényszórókat kapott elöl. Hátul pedig - izé, hátul minden ugyanúgy néz ki. De van már matrica a vaskos tetőkorláton, nagyon menő. Azt hiszem, ez a világtörténelem egyik legolcsóbban megúszott fészliftje, tényleg az 1,2-es motor az egyetlen említésre méltó újdonság.
Az viszont nem akármilyen. Nem szoktam rózsaszirmot hinteni a CO2-kibocsátási majré által kikényszerített kis turbós benzinesek elé, de a TCe 125 karakterét csak dicsérni tudom. Szokatlanul virgonc, turbólyuka nem zavaró, még alapjárat környékén sem csuklik, mint a legtöbb hasonló szerzet. Az első ismerkedés után azon kaptam magam, hogy máris keményen tiprom az apró négyhengerest, annyira szeret menni. Szétpörgetni nem érdemes, ahogy egyik modern turbómotort sem, de ahol általában használjuk, szépen domborít.
Majd szétveti az életkedv a Duster TCe-t, nedves úton még kettesben is villogtatja a kipörgésgátló lámpáját, ha picit ívre húzzuk az orrát. Ez persze nemcsak a fickós nyomatéknak köszönhető, hanem annak is, hogy a magas bódé viszonylag feszes első rugókkal kombinálva nem a legjobb tapadást nyújtja az ívbelső hajtott keréknél. A másfél centis profilmélységű téli gumik egyébként is elég vacakok voltak a tavaszias útviszonyok között.
