Használtteszt: Jensen Interceptor S

Ennyi Jensent együtt még képen sem láttam, főleg nem élőben. Ez volt az első gondolatom, amikor a keréktől felpattogó murva hangja felébresztett a bekötőúton, és felnéztem, hol járunk. Nem könnyű idetalálni, nincs kitáblázva, hogy itt működik az egyik legizgalmasabb brit autó, Jensenek felújításból élő cég műhelye. Itt, Banburyban, a város szélén megállt az idő valamikor a hetvenes-nyolcvanas években. Vöröstéglás és szürke fészerek hatalmas ajtajai traktorokat, ekéket, boronákat és mindenféle mezőgazdasági segédeszközöket rejtenek, de szerencsénkre nem mindegyik.

Egy közülük egészen más dolgokat tartogat nekünk. A gazdasági épületek körül szálldogál a nyugalom, a tipikus angol házakig kifogástalanra nyírt, mindennél zöldebb gyep és pár formára nyírt sövény vezeti a szemet. TSZ-telep, mint itthon, csak nincsenek megbarnulva méter magasan a falak penésztől, nincsenek betörve az ablakaik, nem rogyott a tető, nem látszik a mindent szétloptunk, ide már bejönni se érdemes-érzés. Itt mindennek gazdája van, mégpedig gondos.

A mi épületünkben egy műhely működik. Itt termelés folyik, szemben a magyar mezőgazdasági hagyatékkal. Annak az alig féltucatnyi mesterembernek a munkahelye van itt, akik egy bátor befektető kockázatára ősöreg Jenseneket újítanak fel, modernizálnak a pénzes kuncsaftok megrendelésére. Nagyobb motor, modernebb váltó? Persze, de csak a rozsdátlanítás, homokszórás, fényezés, új futómű és a nagy fék után. Hacsak előbb nem kell felkutatni a megfelelő donort a használt piacon, mondjuk Amerikában. Előfordul, hogy valakinek nincs is Interceptora, csak szeretne egyet. Akkor bizony vennie kell.

És, hogy miért ez az egyik legérdekesebb brit autó? Mert olasz a tervezés, amerikai a motor és váltó, brit az összeszerelés. A kasztnik a hatvanas években teljes egészében Olaszországból jöttek, a Carozzeria Touring tervezte és a Vignale gyártotta őket. Aztán végül ezt is elhozták West Bromwichbe, a 76-ban bezárt üzembe. Interceptorokat a csődjükig építhettek, majd többszörös újjáélesztés után ismét üzemelnek, jóllehet, az ősöreg technika a modernitás, a távközlés és a telekommunikáció hátán kel életre, akár mind a 6408 darab, valaha legyártott Interceptor. Vagy amennyit nem jaszkariztak szét a vehemens kékvérű nemesek. Annak idején se volt olcsó.

Nem tűnik úgy, mintha dübörögne a bolt, a munkások ráérősen teszik a dolgukat, de ez amúgy se idegen a spagettiwestern hangulatú, laza mini-britanniában. Az éves cél tizennyolc autó modernizálása. Nem túl nagyratörő tervek, éppen ezért a kapkodásnak nyoma sincs. Tudják ők, ha a meló el van végezve, jön a fizetésnap, így van ez itt évszázadok óta. A többi a főnök dolga. A főnök pedig szerencsére igen ügyes üzletember, milliárdos, bizonyos Charles Dunstone. Övé például a Carphone Warehouse, ami Britannia legnagyobb független mobiltelefon-értékesítő hálózata, mi is ott vettünk mobil internetet.

Mindezt Durrentől, Durran Hesloptól tudjuk, ő a cégvezető. Ide jár dolgozni, felügyeli a beszerzést, az értékesítést, és minden ügyes-bajos dolgát egy ilyen felújító műhelynek, a halonnal oltók szavatosságától a betegbiztosításokig. A szaladgálós kocsija ez a bordóspiros, ami a képeken szerepel. Irodájában pedig ez a kép van kifüggesztve, ami szerint ipari környezetben játszó gyerekek ijesztgetésére tökéletesen alkalmas a Jensen FF, az Interceptor összkerekes verziója. Felismerni a két szellőzőnyílásról lehet, mert kicsit hosszabb az orra.

Szerencsére nem légből kapják a felújításhoz szükséges információkat, ugyanis a cég tulajdonában áll az összes valaha gyártott Jensen Interceptor teljes dokumentációja, műszaki leírása, mindegy, hogy bal- vagy jobbkormányos, kézi vagy automata, valamint a háromféle vényolcas közül az 5.9, 6.3 vagy a 7.2 literest szerelték-e be '76 előtt West Bromwichban. Kárpitdarabokkal és az eredeti bőrrel is találkozhat, aki felkeresi őket. Persze a felújítás nem olcsó, kicsit több mint 100 ezer font (jelenleg úgy harminckilencmillió forint), amivel találtak is egy piaci rést, hiszen veszik. Ennyiből megkapni két fapados hetest vagy egy kicsit jobban felszerelt S-Mercit, meg mellé egy CLA-t.

Épp Goodwoodra, a Festival of Speedre készítik elő a feltöltős Jensent, amit egyszerűen csak InterceptoR-nak hívnak. Ezt már a műhelyben, a felemelt autó alatt állva tudjuk meg. Egy vadállat, kicsit továbbgondolták az eredeti koncepciót. Épp csak egy hangyányit. Egy 6,2 literes-es vényolc van benne, feltöltővel, 556 lóerővel és 747 Newtonméterrel. Ezzel 4,1 alatt van százon, de nem is ez a rettenetesen sok, hanem a végsebessége: 174 mérföld, ami 280 km/h. Ennek is inkább a váltóáttétel és a légellenállás szab határt, nem a józan ész. Ugyanis láttuk, hogy néz ki szétszedve. Azt nem mondanám, hogy ez a GM LS6 Supercharged motor nem szívesen pörög, mert 6100-nál adja le az 556 lóerőt. Nem kell izgulni, az egyedileg gyártatott 17 colos felnik alatt AP Racing fékek vannak, mégpedig elöl 330, hátul 280 milliméter átmérővel. Nagy pizza megvan? Akkora.

Amúgy a teljes kocsit felújították, elöl kettős keresztlengőkar van benne, negatív kerékdőléssel, állítható rugóstagokkal, minden kormányművet felújítanak, és az összes kormány alkatrészt kicserélik. Hátul a merevhíd helyett egyedi független felfüggesztést építenek be, Spax márkájú rugóstagokkal, és egy rakás egyedileg gyártott alkatrésszel. A feltöltős modellt nem is százezer körül mérik, hanem a duplájáért. Na ezt a kocsit nem vezettük, nekünk maradt a lakossági, 430 lóerős verzió, a sparmodell.

Amit vezethetünk, az egy hatchback, azaz ferdehátú verzió, ami nálam ott van a minden idők autóseggei első három helyezettje között (Volkswagen SP2 és Porsche 928 a másik kettő), méghozzá a típusra oly jellemző, és a teljes külsejét, de továbbmegyek, a Jensen egész márkaarculatát meghatározó hátsó szélvédő. Amikor senki se nézett oda, adtam neki egy puszit. Egyébként az elmúlt negyven évben megtapasztalt konstrukciós hibákat is javítják, ilyen a hátsó csodaüveg gyakran elrohadó kerete.

A fotózáshoz készülődve ezt a piros ferdehátút, és egy kékesszürke kabriót vettünk elő. A Jensen emlékeimben hatalmas tepsiként élt, arányait tekintve az is, aztán még 480 centi hosszú sincs. A méret is viszonylagos. Amíg a fotózásnál pöfékelünk, érezni, hogy itt bizony modern befecskendező rendszer van, katalizátorral. Ettől függetlenül lúdbőröztető a hangja, alapjáraton rendesen rotyog, pont úgy, ahogy elvárjuk a Corvette V8-tól. Gyönyörű időnk van, kicsit sok a fény, de csodásan néz ki a két autó, még itt a semmi határában is.

Beülve az első pofont a fejegység adja: ezt a Becker Mexicót, a retró kinézetű, de minden mai modern dolgot, például navigációt, meg empéhármat tudó fejegységet annyiért mérik, amennyiért a családi kocsinkat vettük. Az ajtó úgy buffan be utánunk, mintha valami modern kocsiban ülnénk. Balzsamos minden milliszekundum, amit a hét tehén bőréből készült összefércelt beltérben tölthetek. Érezni, ez az autó szinte feleslegesen erős. Nem hebrencs, nem ugrál össze-vissza, a gáz kimérten adagolgató, a fék is határozott. A váltóprogram kényelemorientált, amiben sokat segít, hogy a modern motor és a váltó is megkapta a teljes saját elektronikus vezérlését, így ezt betervezték az autóba. Ezzel együtt érezni, ennek fele se tréfa. Nem szeretnék ott ülni, amikor némi ázott levélcsomón elveszíti a tapadást, LSD (limited slip differencial, magyarul sperrdifi) ide vagy oda.

Lehet, hogy nem pontos a megfogalmazás. Nem feleslegesen erős, hanem a két tonna feletti súlyt, amit hárman benneülve simán átviszünk, egynek se érezni. Szürreális, ahogy a szabályos sebességet elérni úgy lehet, hogy a gyorsulás, mint fázis, teljesen kimarad, helyette valamilyen furcsa gyomortáji és szemgödörben ébredő rövid, tompa fájdalom jelentkezik. Fékezésnél ugyanez. Szerencsénkre volt a közelben némi dombság, meg osztott pályás, nagyobb sebességre alkalmas út is, de Mr. Heslop se mondta el percenként kettőnél kevesebbszer, hogy toljuk már neki, ne szégyenlősködjünk itt, mint nagymama a sexshopban.

Hát toltuk. Látva, hogy az autó az extrafinom bőrborítás alatt milyen egyszerűen, csővázból, táblalemezből épül fel. És ahhoz képest... Nem. Nem ahhoz képest, hanem abszolút értelemben milyen kultúrképződmény, ez nálam a csodával határos. Arra számítottam, hogy majd udvariasságból megköszönve a kipróbálást, hazáig a hasunkat fogjuk a röhögéstől, hogy úristen, hogy csavarodott, hogy nyöszörgött, nem ment, darabosan fékezett, meg az a kormány milyen béna, a váltó meg ósdi, és még a kandallót se kormolták ki rendesen. Hát nem ez történt, de nagyon nem.

Volt már hasonló autóm, minden tekintetben hasonló: méret, kialakítás, funkció, elrendezés, korszak. Igaz, csak 279 lóerősben: egy Mercedes-Benz 560SEC. A felújított Jensen Interceptor teljesen ilyen, hozza a szintet, amit az emberek elvárnak egy nem magatehetetlenül alulmotorizált, és sofőrösre hangolt luxusautótól. Ezt mindenki inkább maga vezetné. Adja az élményt. Jól mondta a Clarkson, ez egy időgép (a Topgear tesztjében egy fiktív, hetvenes évekbeli krimi főcímének főszerepét kapja a Jensen).

Az apróbb úthibák tompán bebuppanó zajai, a nagyobbak ringatása, az orrát kicsit felszegve, doromboló vényolc hanggal, kicsit kitett seggel indulás édes emlékeket hoztak elő a boldog fiatalságból, amikor még nem tankönyvre és iskolatáskára ment el a pénz, hanem az akkor kétszázhúsz forintos benzinre.

Amúgy nem akarsz vele sietni sehová, annak ellenére, hogy ezzel a Corvette-féle motorral azért sietni éppenséggel tudna. Pont ez a lényeg. És elég hozzá, hogy kicsit nehezebb a gázpedál a megszokottnál, kis késéssel követi kezünk mozdulatát a nagy holtjátékkal, tényleg régiesen működő kormány, de az autó orra végül csak odatalál, ahová eredetileg szántuk. Elég a bődületes szélzaj, a mindenhonnan érkező gördülései zajok, és máris pontosan tudjuk, amit a mai kocsikban nem, hogy itt már tempó van, és abból baj is lehet éppen, ha a kéttonás vasdarab és a fizika pár másodpercre összekülönböznek valamin.

Mindennapos járkálásra azoknak sem ajánlanám, akiknek annyi pénzünk van a bankszámlán, amiből az egész céget megvehetnénk Mr. Dunstonetól. Egyszerűen nem erre való, hanem hetente, havonta nosztalgiázni egy kicsit, hogy ilyennek a hátsó ülésén vitt apu az iskolába. Már akit. Én például gyalog jártam.