Használt: Chrysler Voyager 2.4 - 1996

Az egész úgy indult, hogy elköltöztünk, Freitalba. Tartósan, így alaposan át kellett gondolnom, mit kezdek az autókkal.

A Swifttől persze amúgy is meg kellett válni, hiszen Kátya érkezése óta kevés az öt ülés, de hónapok óta halogattuk a cserét, már nem akartunk magyar rendszámos autót venni. A Zombit is kínálgattam egy ideig, de nem volt rá komoly jelentkező, úgyhogy ment parkolópályára édesanyámékhoz. A költözést Bende Tibi Eurovanjával (plusz egy céges Sprinterrel) prezentáltuk, és volt egy hetem arra, hogy találjak valamit helyette. Pénteken cuccoltunk ugyanis, a terv pedig az volt, hogy a következő pénteken visszarobogok az Ulyssével Magyarországra, aztán vonattal haza – na innentől kellett volna egy használható, nagy autó.

A sarokpontok tiszták és egyértelműek voltak:

• nagy legyen, mármint legalább hat-, de inkább hétszemélyes;
• kivehető, variálható ülésekkel;
• havonta legalább egyszer 1300 kilométeres oda-vissza utat tervezek Budapest és Freital között, tehát gázos legyen;
• van egy kiváló Qek Junior lakókocsim, tehát vonóhorog is kell;
• legyen rajta vizsga;
• álljon meg 2000 Euro alatt.

Ez utóbbi igényel némi magyarázatot. A költözködés meglehetősen sok pénzt falt fel, így drágább, komolyabb autóra nem vágyhattunk most. A terv az volt, hogy használjuk egy évig, aztán újragondoljuk, és esetleg jöhet egy nagyobb, drágább.

Az opciók sem voltak nehezen teljesíthetőek:

• esetleg tempomat;
• esetleg automata;
• esetleg klíma;
• sok emberhez sok cucc jár, a csomagtartó hamar megtelik, tehát tetősín is kell.

A német használtautó-piac persze óriási, a fenti paraméterek alapján mégis 1-2 autóra szűkül a választék. Hiába akartam én Eurovant, vagy később a Becsületesnepper által felbiztatva Mazda MPV-t venni – ezek vagy nem is léteztek az eladó autók között, vagy nem feleltek meg a fentieknek. Egyetlen Ulysse került a látóterembe, ami minden tekintetben jónak tűnt, Lörrachban. Az mondjuk pont olyan távolságra van, mintha valaki szívatásból adott volna fel nekem kamu hirdetést, ugyanis Németország Freitaltól legtávolabb eső csücskében van. És higgyétek el nekem, amikor a csücsök szót használom ebben a mondatban, az nem vicc. Ennyit nem utazok látatlanban egy autóért, úgyhogy a keresést 200 km-re szűkítettem.

Kerestem ezerrel, hosszú hónapoknak tűnő napokat „mobiléztem” át, de hiába. A találati lista vagy töküres volt, vagy csak az az egyetlen árva piros benzines Voyager árválkodott ott, tőlem 120 kilométerre, aminek repedt a szélvédője, kifúj a kipufogó flexicsöve, és a kétezer eurós határ alatt egy nepper-eurónyival árulják. És egyáltalán, 350 000 kilométert futott, ki az a balek, aki megveszi?

Talán már tudjátok: én.

Drezda és Freital környékén az összes török és arab neppert végigfutottam. Számtalan pompás Focus, Astra, Golf kínálkozott igen olcsón, de használható, olcsó hétszemélyes sehol. Kivéve talán az egyetlen Kiát – borzasztó állapotban és nagyon drágán. 1800 euróért még vizsga is legyen rajta? – üvöltötte égnek vetett karokkal M'hmet. Szerdán délután elegem lett. Küldtem egy SMS-t a tulajdonosnak (mert tulajdonos volt, nem nepper), hogy megnézném, mikor lehet? Akár rögtön is, válaszolta. Hát jó, menjünk – két gyereket belöktem az Ulysse hátsó ülésére, hogy ne unatkozzam az úton, és elindultam.

Bockau egy igen gyönyörű falucska, amikor odaértünk, a pázsitos domboldalról éppen egy kisboci bucskázott le ügyetlenül – broáf, de nyálas-giccses, kiáltotta mögöttem Rozi, a tizenegy éves leánygyermek, és teljesen igaza volt. A ház is ilyen volt, ahová igyekeztünk, aztán a családról is kiderült, hogy öt fiúgyermeket neveltek fel, akik nem laknak már otthon, de hármuk egyébként épp Simsont bütyköl a garázsban, mert azért szeretnek még otthon lenni. A Voyagert újként vették a legkisebb fiú születésekor, 1996-ban, és most, hogy ő 18 lett, bejelentette, hogy nem kíván anyáékkal együtt kirándulni többé. Ezért adják el a piros buszt.

Elém borították a teljes szerviztörténetet, minden gáz-papírt, műbizonylatot a fóliáról, a horogról és a gallytörőről, de még azt a tulajdonos nevére szóló papírt is, amelyben a Chrysler teljes élettartam-garanciát vállal minden európai Voyager elektromos érintkezési hibára.

Aztán megnéztük az udvaron a Voyagert. Hát, piros volt, az igaz, és bár azt tartja a kocsma népe, hogy heteroszexuális férfi nem vesz piros autót, azért én ott azonnal hajlandó voltam lemondani a monoszexualitásról. Gyorsan megkaptam a szerviztörténetet is, amiből kiderült, hogy csak az utóbbi másfél évben megvolt három kerékcsapágy, négy gátló, a vezérlés és a hátsó kipufogódob cseréje, azért az is kitűnt, hogy az autó elmúlt 18 éve is... hogyismondjam... hát, szeretetben telt.

Tudom, ez is iszonyúan giccses, de tényleg. Amikor megegyeztünk, a tulajdonos felesége konkrétan sírva fakadt. Meg is egyeztünk, hogy ha felénk jár, néha megnézheti, és Facebookon mindig küldök képeket, meg státuszjelentést, hogy van a kicsike.

Aztán másnap visszamentem, itt volt egy kisebb közjáték, amire nem vagyok büszke, de a lényeg, hogy az autó hazajutott. Az induláskor a feleség még előhozott egy tetőcsomagtartót, hogy nehogy itt felejtsem. Aztán négy téli kereket. Meg még négy felnit, itt már mondjuk szóltam, hogy köszi, de nem lesz hová tenni. Jó, de akkor legalább egyet vigyek el. Meg van még itt egy tartalék gyári rádió (!!!). Ja, és ha nem gond, telitankolná még egyszer utoljára gázzal.

Szóval vettem egy Voyagert, na. A hétvégét még autó nélkül töltöttük el, hétfőn pedig megjelentem a helyi Zulassungstellén, amit mi kis túlzással okmányirodának neveznénk el, bár itt csak gépjármű-ügyintézés van.

Elsétáltam hát odáig, és 9:13-kor húztam egy sorszámot. Lelövöm a poént: 9:38-kor léptem ki, kezemben a rendszámokkal, forgalmival, törzskönyvvel. Pedig voltak rajtam kívül is bőven.

A kettő között egyébként egy kedves ügyintéző elvette a papírjaimat, és megkérdezte, szeretnék-e rendszámot választani. Nemet mondtam, ezt azóta kicsit bánom, mert ha jobban felkészülök, most 10 euró többletért PIR-OS 100 lehetne a rendszámom, ami nem csupán az autóhoz illik, de még édesanyámat is így hívják.

De végül nem választottam, így fél perc pötyögés után a kezembe nyomott egy papírt, egy mágneskártyát. Utóbbit az ügyféltérben lévő automatába kellett bedugni, majd a kártya adatai alapján fizetni az illetéket. Természetesen készpénzben és kártyával is lehet. A papírral le kellett menni a földszintre, ahol egy másik hölgy rendszámokat gyárt. Nagyjából öt perc és összesen úgy hatvan Euro kifizetése után visszasétáltam a két rendszámmal az ügyintézőhöz.

Ettől kezdve szabadon közlekedhettem. Éltünk is a lehetőséggel. Jártunk a környéken mindenfelé, de voltam azóta Magyarországon, nyaraltunk a Balti-tengernél, megkerestük a feleségem családjának régi lakását Chemnitzben. Be is laktuk gyorsan, bár az integrált gyermeküléstől eleinte kicsit ódzkodtunk – aztán rájöttünk, hogy kényelmesebb és biztonságosabb is az utólagosnál.

A 2,4-es benzines motor persze nem egy táltos, de a hosszú autópályázásokhoz még épp elég. Az 1,8 tonnára 151 lóerő jut – vagyis annyi jutott fiatal, zsenge pegazus-korában. Háromszázötvenezer kilométer után ez már valószínűleg kevesebb, és még annál is vékonyabbnak érződik a hosszú áttétel miatt. GPS szerinti 130 km/h sebességnél 3000-es fordulaton forog a motor, ami egy benzines autóhoz képest meglehetősen kevés. A nyomaték ilyenkor alszik a hátsó üléssoron, amit az ember még meg is tudna bocsájtani, ha ezzel legalább spórolna, és a motor takarékos volna. De persze nem, száz kilométerre két-három utassal, csomagok nélkül 13 liter körül, vonal fölé pakolva viszont 18 körül kér. Ja, gázból persze, amit itt 70 centért mérnek. Fele az E10-es benzinnek, a normál 95-öshöz képest még jobb az arány. Na jó, akkor mégis megbocsájtom a lomhaságot.

A tempomat remek opció. Tudom, hogy a heteroszexuális férfiak mindennél jobban érzik és szeretik a vezetést, szinte egybeolvadnak a vassal, mint portyázó magyarok a lovukkal, de nekem a kétszázadik kilométer autópálya után bizony jól jön, hogy robotpilótára kapcsolok - még ha csak a gázpedál szintjén, akkor is. Egyébként mulatságos is, hiszen a gázpedál itt még nem kábelen, hanem bovdenen keresztül rángatja a pillangószelepet. A tempomat pedig ugyanezt teszi, így bekapcsoláskor simán kihúzza a talpam alól a gázpedált. Tréfás, egy hétig elszórakoztam vele.

A gyári "másfélDINes" rádiót imádom. Nagy gombok, végre nem kell precíziós célzóberendezéssel csatornát váltanom. Sajnos kazettás, illetve CD-tárat tud vezérelni, de az nincs az autóban. Utóbbira elvileg lehetne külső jelforrást rakni, létezett is ehhez illesztő, de már lejárt lemez, nem rendelhető. Pedig de jó is volna MP3-at hallgatni, amikor hét órán át utazom! Egyelőre keresem a megoldást, de lehet, hogy le kell mondanom a gyári dizsiről.

Az ülésekkel remekül lehet legózni, bár erősen javallott két megtermett férfiember hozzá, egyedül elég magas kalória-felhasználással jár a pakolgatás. Amíg a fotók elkészültek, én ki. Az autó készült egyébként úgynevezett „Commander-Seat”-tel is, ami a második sorban elhelyezett önálló, meglehetősen fotelszerű széket jelentett, a mienkben azonban egybepados, ám integrált gyermeküléses verzió van. Technikailag ez szembefordítható, általában így is használjuk, az övek azonban erre nincsenek felkészítve. Ebben a variációban ezért csak a gyermekülésben szabad utazni, a három nagyobb gyerek pedig a harmadik sorban ül, szemben a kicsivel.

Ott egyébként meglehetősen kényelmes helyük van. Széltében elférnek, kaptak rekeszeket és pohártartót is. Ja, hamutartót is. Meg elektromosan buktatható oldalablakokat, bár ebből egyelőre csak az egyik működik.

A középső üléssor viszont nincs elkényeztetve – bár pohártartó oda is jár, az ülés aljából kihúzhatóan, az ablak fix. Elfért volna az oldalajtóban, de valamiért az oda eső ablakot beragasztották. Az egész ajtót úgy, ahogy van, egyben lehetne gyűlölni „felhasználóbarátságtalansága” miatt, ha nem volna olyan jól kitalálva a belső kilincs. Fent, nagy gombbal, úgy elhelyezve, hogy nyitni-zárni is egyszerű.

Elöl is ilyen kettősség uralkodik. Az utasülés alatt és a középkonzol aljában is van tároló, de szükség is van rá, hiszen a kesztyűtartó mulatságos. Szinte olyan, mint amit kesztyűk tárolására találtak ki. A bosszantó viszont, hogy az ajtón semmilyen zseb nincs, pedig hely – és igény – az volna rá.

Pohártartó csak a váltó mögött van, némileg kényelmetlen. Apropó, ha már amerikai az autó, igazán lehetne fent a váltó, mert így hátramászni lehetetlen. Hely az van, csak a váltókarban botlik el az ember. Ami egyébként szörnyen bután előre áll, a négyes van ott, ahol jóérzésű ember a hármast sejtené. Majd meg kell néznem, állítható-e, addig meg kérdezném Voyageres sorstársaimat, vajon ez náluk is ilyen?

Ja, és az indexkar! Hát ki találta ki oda az ablaktörlőt? Nem a Mercisek, az tuti, a Daimler-Chrysler házasság csak két évvel később jött. Pedig ötletért Stuttgartba jártak, az tuti – a rögzítőfék is a legszebb német prémium hagyományokat idézi. Én mondjuk kifejezetten gyűlölöm, errefelé elég gyakran kell olyan lejtőn elindulni, amihez jól jönne egy kézi-kézifék.

Na de ennyit a sírásról, minden más egyébként remek az autóban, beleértve még a gázrendszert is. A kerekek szerencsére ballonosak, még ha olyan beteg méretűek is, hogy gumivásárlásnál a hajam égnek állt. Nem is nagyon lehetne vele variálni, a német forgalmiban ugyanis van gumiméret-rovat, és azzal viccelődni nem nagyon illik errefelé. A rugózás megpakolva és terheletlenül is korrekt, és a bálna testével is lendületesen kanyarodik, ha kell. A hosszát egyedül a nagy fordulókörben érezni, viszont a sarkak-élek jól érezhetőek, hála a büdös nagy szélvédő előtti lapos orrnak és a remekül eltalált tükröknek.

A csomagtartó mérete határeset, de elegendő. Személyatós szemmel elégnek tűnik (450 liter), de fontos tudni, ahol sok ember ül, ott sok ember cuccát kell bepakolni. Bár egy Grand Voyager is elfért volna az utcán (az 671 liter!), azért hatunk egyheti nyaralására elegendő cucc (babakocsival) simán befért az autóba. Extrémebb igénybevételre meg ugye ott a tetőcsomagtartó.

A fűtés-szellőzés elsőre nem tűnt meggyőzőnek, hiszen hátra összesen két rácson jut a levegő, amelyek az első ajtók kárpitjából a B oszlop és az ülés között lehelgetnek hátra. A gyakorlatban azonban valahogy mégsem volt okunk panaszra, pedig néhányszor igen durva hömpöly volt a napon álló autóban.

A használat során az egyetlen tartósan is bosszantó kellemetlenséget az amerikás módi szerint harminc felett bezáródó központi zár jelenti. Ez kifejezetten idegesítő, még két hónap után is elfelejtem megállás után kinyitni a csomagtartót kipakolás előtt, és a gyerekek is értetlenül rángatják a kilincset, mielőtt eszükbe jutna felhúzni a reteszt. Ezt egyébként a jobbos tolóajtó bovdenje bánta, egy eredménytelen, de roppant határozott nyitási kísérletnél megadta magát. A gyári úgy húszezer, ha valaki őrizget egy ilyet otthon, és olcsón megválna tőle, tudok egy vevőt.

Ettől eltekintve autó tisztességesen szolgál. A vétel óta megvolt néhány javítás, néhány meg nem, mert ordasat szívtunk – de még mielőtt legközelebb elmesélem, hogyan, elárulom, hogy inkább emberi, mint technikai hiba volt. Ezzel együtt is megbízható, gazdaságos közlekedést kínál úgy, hogy végre elférünk mind a hatan.

És őszintén, mi mást várhatna el az ember egy nagycsaládos kisbusztól?