Volvo XC60 T5 Ocean Race - 2014.

A svéd mérnökök négy éve dolgoznak az új motorokon, amióta a Ford eladta a céget a kínai Geelynek. A megállapodás biztosította a folyamatos motorellátást, de nyilván nem örökre, és nem olcsón. A Volvo moduláris motorcsaládját – amelyből mára csak az öt- és hathengeresek maradtak – viszont 24 éve mutatták be, így már nemigen maradt benne fejlesztési tartalék. Az elmúlt néhány évben ideiglenes megoldásként a Ford Ecoboost motorjait használta a Volvo, de most elkészült a Drive-E motorcsalád, amelynek minden tagja ugyanarra a kétliteres, négyhengeres blokkra épül, a teljesítmény viszont széles skálán mozoghat a motorhoz illesztett eltérő feltöltőrendszereknek köszönhetően. A legtöbb motor szimpla turbófeltöltővel készül, de a legerősebb, 300 lóerő feletti teljesítményű kivitelek többlépcsős, turbós és mechanikus kompresszoros feltöltést kapnak.

A Volvo már meg is kezdte az átállást azokkal a modellekkel, amelyek néhány évig még biztosan gyártásban maradhatnak. A 181 lóerős dízelt már korábban kipróbálhattuk az S60-asban, most pedig egy 245 lovas benzinessel ismerkedhettünk meg az elsőkerékhajtású, XC60 T5 Ocean Race-ben. A kombináció szokatlannak tűnhet, de úgy tűnik, az új Drive-E benzinmotor egyelőre csak fronthajtással érhető el, az összkerékhajtású modellekbe továbbra is a régi öt- és hathengeres motorokat építik. Az ok alighanem az új, nyolcfokozatú Geartronic automata – a régebbi hatfokozatúakhoz hasonlóan a japán Aisin gyártmánya –, amelyből valószínűleg még nem készült el az összkerékhajtáshoz kapcsolható változat.

Mindebből első pillantásra persze nem sok látszik az XC60-ason, mégsem néz ki idősnek. Más gyártók sokszor nem is várják meg a modellváltással, hogy egy-egy típus elérje a hatodik életévét, ám a kisebbik Volvo szabadidőautó egyelőre marad. Egyrészt mert a régebbi modellek leváltása fontosabb a svédek számára – az új XC90-est csupán hetekkel ezelőtt leplezték le, és az S80-V70 páros a következő a sorban – másrészt mert az XC60 egyelőre egyáltalán nem látszik öregnek. Nyilván a tavalyi, szerencsés kimenetelű modellfrissítésnek is van hozzá némi köze, hogy egy pillanatig sem láttam elavultnak a Volvo szabadidőautó formáját, de biztosan nem írnám teljes egészében a szélesebb hűtőrács és a mozgalmasabb motorházfedél-kialakítás számlájára a dolgot. Pedig a Volvo modellek alapvető stílusa szintén nem mai találmány. Először az 1992-es Volvo ECC tanulmányon mutatták meg, de az az érzésem, valahogy úgy működik, mint az öltönydivat: mivel az alapvető vonások évtizedeken át változatlanok, elég néhány apróságot megváltoztatni, hogy az ember ismét frissnek lássa az összhatást.

Mégsem a külső forma ragadott meg az XC60-asban, hanem a belső tér otthonossága. A Volvókkal kapcsolatban szinte mindenki megemlíti a híres skandináv minimáldizájnt, de ebben a belső térben igazán primitív, Ikea-fazonú formákból valójában nincsen sok. Nehéz megmondani, mi a tervezők trükkje – talán a világos és sötét felületek jó aránya, a kellemes tapintású anyagok, a pontos kidolgozás, vagy a túlzó, hivalkodó részletek mellőzése –, de mindvégig úgy éreztem, kellemesen természetes, megnyugtató közegben vagyok.

Azt persze nem szívesen képzeli maga elé az ember, hogy a vajszínű bőrből mi marad akár öt év múlva, de így újonnan ez is a megérdemelt luxus érzését erősíti. Az első ülések ráadásul igazán kényelmesek – igazi fotelérzés bármilyen méretű ember számára. Hátul már nem ilyen rózsás a helyzet: itt sem kényelmetlen, de ebben a konkrét példányban a tetőablak pereme épp annyit csíp le a fejtérből, hogy a magam bő 180 centijével már a frizurámmal simogattam a plafont. Ezen felül itt már fény sem jut annyi, de amíg a hátrafelé emelkedő övvonal divatja tart, ez szinte törvényszerű. A 490 literes csomagtartó ránézésre is bőségesnek látszik, és a legtöbb átlagos célra nyilván meg is felel, aki pedig egy drága, világos bőrkárpitos autóval akar cuccolni, az a hátsó üléssor lehajtásával akár 1455 liternyi helyet is csinálhat magának.

A csomagtérben leltünk a Volvo kínai kapcsolatának első kézzelfogható jelére. Az autóban ugyanis teljes méretű pótkerék van, de nem olyan, mint a négy használatra szánt kerék. Az autón ugyanis négy Pirelli gumi tette a dolgát, nem is rosszul – szakadó esőben sem mutattak semmiféle bizonytalanságot, még ésszerűtlenül nagy tempónál sem – viszont a csomagtartó aljában egy Chao Yang márkajelzésű abroncsot találtunk a fekete lemezfelnin. Ez egyébként a kínai ZC Rubber gyártmánya, ugyanazé a cégé, amely Európában Goodride márkájú abroncsaival próbál megkapaszkodni a szuperolcsó kategóriában. Csak remélni tudom, hogy a Volvo tényleg csak pótkerékként csempészi be az autóiba.