Használtteszt: Škoda Octavia 1.4 16V Classic - 2005.

Bizony, sokat agyaltak rajta annak idején, hogy hová is tegyék az első Octaviát. Aztán a kelleténél egy kicsit jobban a csehekre bízták a németek, talán rutintalanságból vagy véletlenül, de annyi szabad kezet kaptak, amennyit azóta sem. A megkötés annyi volt, hogy az olcsó PQ34-es platformot szabad használni, nagyjából kortárs vagy éppen csak kifutó VW-technikával- és részegységekkel. A Škoda pedig csinált egy jobb autót, mint amilyet a Volkswagen gondolt.

Annyira jót és sikereset, hogy a Volkswagenek helyett is rengetegen ezt választották, talán a kiforrott, problémamentes technika (a még kapaszkodó, adagolós dízelek, régi benzinmotorok), talán amiatt, hogy az Octavia megmaradt annak az átlagautónak, melynek imidzsét a Golf akkoriban kezdte volna levetkőzni.

A formáját mindenki ismeri, nem kell bemutatni senkinek. Célja a formatervnek nincs is igazán, a karosszéria jóformán csak azért van rajta, hogy ne ázzunk meg, ugyanakkor vegyük észre, milyen zseniálisan van integrálva az ötajtósság a szedán formájába. Mert ezek már akkor tudták, hogy Európában a szedán az autóforma, ellenben mindenki szeretne nagy és könnyen hozzáférhető csomagtartót. Így megcsinálták az ötajtós szedánt, hopp, hibátlan. Oké, kicsit furcsa volt már 1997-ben is a hatalmas potroh, de ennyi baj legyen, nem szabad erre másként gondolni, mint egy jó kis közlekedőedényre és nem lesz baj.

Annak viszont hibátlan. Ha nyugdíjas szülőknek vagy kezdő családosoknak kellene autót ajánlanom, nyugodtan rámutatnék. Egyrészt minden – de tényleg minden – belefér: két-három rotakapa, kerti rendezvénysátor, fél tucat babakocsi, csak az nem tudja, micsoda zseniális teherhordó, aki nem költözött ilyennel. Én igen, annak idején Pozsonyban, három fordulóból oldottuk meg a kétszobás lakás elcuccolását, bútorok nélkül. Pedig már akkor is sok könyvünk volt... Sosem néztük, hány kilót lapátolunk bele, addig pakoltuk, amíg fért, aztán jót nevettünk a földön húzott kipufogódobon és mentünk. A szamarat sem kérdezik meg, mennyit rakjanak a hátára, ha nem bírja, majd összecsuklik.

528 literes a csomagtér alapból. Ráadásul az ülőlapokat is dönteni lehet, nem csak a háttámlákat, így pedig több mint 1,3 köbméternyibe lapátolhatunk (1328 liter). Ezt még ma sem nagyon tudják utána csinálni. Az első generációs Octavia egy ilyen szamár. Még ebben a faceliftelt formában is, kombiként is, mindenhogyan.

Kívülről ez a 2005-ös példány rendes kiállású autó még ma is, bár közelről látszik némi kőfelverődés a géptető élén, itt-ott fehér korrektorral már javították a karcait, és a típushibaként is felróható, túl mélyre lógatott koptató is magán viseli pár fekvőrendőr nyomát. De ezek csak apró kellemetlenségek, a lényeg, hogy rozsdának-törésnek nyoma sincs. Egyik krónikus helyen sem látni oxidációt: szépek a sárvédőívek, az ajtók sarkai és az A-oszlop töve is. Na meg ráadásul fehér, úgyhogy jöhet bármi, nem a fényezőnél hagyjuk majd a legtöbb pénzt.

A belseje? Az maga a fröccsöntött Bang&Olufsen, az újrahasznosított mennyország! A bakelit tésztaszűrő minden rafináltságával. A minimalisták azonnal előrántják a cerkát, hiszen kevesebből megoldani egyszerűen csak akkor lehet, ha már a levegőben hadonászunk, virtuális potmétereket tekergetve, mint a Mazda Shinariban. Malevics tökön szúrta volna magát, ha látja, hogy valaki képes megoldani három nyomógombból egy klímás középkonzolt. A Fekete négyzet ehhez képest egy pszichedelikus Warhol-mű.

Ne várjunk semmilyen csodát odabent, elsőre le is esik mindenkinek, az Octavia helyreteszi az embert. Szürke és fekete tetszőleges kombinációja váltakozik, de szerencsére a puszta sivárság az égvilágon semmivel nem köti le a vezető figyelmét, így tulajdonképpen egy passzív biztonsági fícsörként is felfoghatjuk. A műanyagok javára legyen mondva, bár esztétikai és minden egyéb értékük a nullához konvergál, cserébe meglehetősen strapabírók, a 203 535 megtett kilométer semmi nyomot nem hagyott rajtuk. Hogyan is hagyhatott volna, mikor az erózió nem ritkán évszázados folyamat.

Az egyetlen extra a könyöklő, de látszik is, hogy nem való ide: kopott és szakadt a műbőr bevonata, fedele lötyög, sehogyan nem illik a puritán közegbe. Melyben egy pisszenés, annyi sem hallatszik. Mondjuk nagyon nincs is mitől, mert a rádióban tényleg csak a vízállásjelentés érthető, minden mást borzasztóan torzít a két, gyárilag szerelt szánalmas kis hangfal. Szörcsögni a Bartók Rádióval vagy a Máriával azonban talán elég, amíg papáék kiérnek a telekre.

Eltart egy darabig, mert – naná, hogy – ezzel a 75 lóerős, 16 szelepes egynégyessel gyenge, mint a verébfing (15,6 alatt érnénk el a százat, ha lenne kedvünk nyaggatni), ugyanakkor én nagyon is tudtam értékelni azt a plusz 15 lóerőt, amennyivel a hatvan lóerős, nyolcszelepes 1,4-eshez képest többet tud (mert ezt jól ismerem). Annak dinamikája tényleg a vajas kenyéren csúszó lekváré, de ezzel a 75 lóval és 126 newtonméterrel sem ropogtatja meg a testünket.

De nem is kell, ez a legjobb benne, hogy egyáltalán semmire nem sarkall, noch dazu csábít! Ez a gyengécske kis porszívómotor beindul, néha hangosabban búg, máskor csendesebbn, aztán egyszer odaérünk. Közben elkér 7-10 liter üzemanyagot, attól függően, hányan ülünk az autóban, illetve mekkora terhet cipel. A bekapcsolt klímát megérzi, de legalább pillanatok alatt párátlanít a szerkezet és nem csap nagy zajt. Illetve nem zúgja túl a kis motor bőgését.

A konkrét példány remek állapotnak örvendett. Pár apróságot kell csak gatyába ráznia a Becsületesneppernek rajta, és máris eladható. Kell előre új fékbetét, a régen használt hátsó ablaktörlő bekühedt tengelyét kell kipucolni, hogy újra töröljön, és megnézni, miért kontaktos a jobb hátsó helyzetjelző. Ennyi.

Ebben az Octaviában mégis az a legjobb, hogy egyszerűen nincs az a kopó-fogyó alkatrész, amelyik komolyan megviselné bárki pénztárcáját. Elvégre ez egy 2005-ös Classic, alapfelszereltséggel, klímával, fekete kilincsekkel- és betétekkel. Mi lehet a baj? Elárulom: semmi. Ami csaknem tíz évig megkapta a minimális törődést, akkor ilyen, mint ez.

A Golf IV padlólemez krónikus betegsége – a hátsó lábtérhiány – persze itt is látható és érezhető, de a ráncfelvarrás során annyit megtettek, hogy az első üléstámlákba préseltek két mélyedést. Diszkomfortból nagyjából ennyi jut, mert ezekkel a húsos, magas oldalfalú gumikkal, és az eleve puha, bólogatós futóművével már egy ilyen - alig pár éves - Octavia is balzsam a testnek a budapesti utakon. Persze lehet alá nagy felnit rakni, peres gumival, remekül agyon is verjük ezt a tompaságot és egy dülöngélő, mindent szétverő kemény izét kapunk. Így a legjobb.

A futómű patent, semmi nem lóg, a lengéscsillapítók lengéscsillapítanak, a gömbfejek gömbfejelnek, a szervó hangtalan és egyáltalán: ez az autó rendben van. A váltókar sosem volt egy fémesen klattyanó szerkezet, kicsit talán bizonytalanabb a megvezetése, de jó eséllyel egy pár forintos műanyag persely cseréjével orvosolható a baja.

Nem kell túlmisztifikálni: ez nem más, csak egy autó, egy olcsó Volkswagen, amely történetesen jól sikerült. Lehet persze tuningolni, belerakhatták az ezernyolcas turbót, az összkerékhajtást és a bőrkárpitot, de az első Octavia még mindig így, mezítlábasan a legjobb, mert valójában mindig is az volt és az is maradt. Fűt, hűt, kanyarodik, nem ázunk meg benne és rohadt nagy a csomagtartója. Fenntartási költségei minimálisak és látják: simán elmegy 200 ezret még ezzel a pilinszka kis motorral is.

Nyolcszázezer forintot megér. Ennyiért persze minden trollunk bármi jobbat/szebbet/erősebbet/gyorsabbat tudna venni. Ebben biztosak vagyunk. Ezzel az autóval azonban nem csapjuk be magunkat és ő sem csap be minket hamis ígéretekkel. Azt adja, amit mutat, az őszinteség pedig nagy dolog.