Ki nem állhatom a retróautókat. Régi legendák fényében fürdeni akaró pojácák páváskodó kellékei. Alec Issigonis, az igazi Mini feltalálója turbinaként forogna a sírjában, ha meglátná ezt az ötajtós buflákot Mini felirattal. De mindent megbocsájtok neki, mert annyira jó autó.
Generációról generációra egyre randább lesz a Mini. Nem tudom, meddig lehet még fokozni, magamtól azt hinném, eljutottunk a pontra, ahol már senki se bír röhögés nélkül ránézni, pénzt adni érte pláne hülye lenne. Hosszú vergődés után saját paródiájába fulladt a harmadik újkori generáció, az ötajtós végképp úgy néz ki, mint egy óriásbébi: egy kamasz főkötővel, cumival a szájában.
Esetlenek az arányai, minden túl nagy rajta a részleteihez képest. Ormótlan a maszkja, gusztustalanul kirúzsozott, túlplasztikázott szájra emlékeztet. A Cooper S egyedi légbeömlői alul rettentő bénák, és krómkerettel még ki is hangsúlyozzák. A bámuló lámpái dupla hangsúlyt kaptak a nappali fény világító karimájával, és az egész autó irdatlan magas, hiába próbálják elmaszkolni műanyag sárvédőívekkel, így is egy szörnyeteg.
Giccses betétek rondítják mindenütt, mert különben olyan hatalmas sima felületei lennének, hogy eltévedne rajtuk a szem. A hátsó lámpája egy ízelt dömperen se hatna túlméretesnek, alatta pedig furcsa kurflival képeztek még egy fölösleges kinövést a hátsó lökhárítón, mintha gyárilag fel lenne szerelve rá egy biciklitartó. Rossz ránézni. Komolyan.
Ha nem állítjuk egy eredeti Mini mellé, akkor is béna, akár az első új generációshoz képest is. Hogy öt ajtaja van, az már a legkevesebb, sőt, ha már ekkorára nőtt, azt mondom, legyen, most már úgyis mindegy. Hülyeség lenne a régi elvek meggyalázásáról beszélni, önálló életre kelt a Mini márka, és szerteburjánzó vadhajtásait már alig győzik visszanyesegetni. Nehéz volna megjósolni, mekkora sikere lesz az ötajtósnak, amely méretben alig különbözik a Countrymantől. Amilyen túlpörgetett marketingventilátorral fújják a lufit, simán lehet, hogy repül még egy darabig, de azon se csodálkoznék, ha egyik percről a másikra összezuhanna.
Bent ugyanaz a süvöltő műkróm-vihar folytatódik, ami már kint is rémisztő volt. Soha nem látott méretűre nőtt a középső serpenyő, este a fő hangulatfelelős a neonreklám-szerű futófény, ami attól függően változik, hogy éppen mit csinálunk. Ha a fűtést állítjuk, piros-kék között játszadozik, ha a hangerőt, skálát mímel, ha meg csak simán megyünk, a fordulatszámmal együtt mozog. Ennek ellenére az ajtópanelekbe épített változtatható színű ledes hangulatvilágítás lett a kedvencem. Rózsaszínre állítottam, az illik a legjobban a csiricsáré látványhoz.
Vegyük észre azonban a racionalitás felé fordulást is. A kilométeróra végre leolvasható helyre, a kormány mögé került, az ablakemelő kapcsolói az ajtóra, ahol ösztönösen keressük. Az orrunk előtt kiemelkedő műanyaglapkára vetített kijelző hasznos extra, a BMW-kből átvett iDrive korong szintén praktikus, gyorsan tanulható. A gyűlöletes fűthető szélvédőt majd megrendeli az, akit nem zavar, hogy éjszaka ezerfelé szórja a szembejövők fényszórójának fényét, a mindig középre visszatérő indexkart pedig meg lehet szokni, ha muszáj. Ettől függetlenül rendesen használható autó lett a Miniből, kormányról vezérelhető mindennel, felnőtteknek sem elviselhetetlen hátsó üléssel, sőt, csomagtartóval! Egy rendesen pakolható, tök normális, kicsit szűkebb kompaktot kap a pénzéért, akit nem riaszt el a sokkoló ízlésvilág.
Ám ha ennyiben kimerülnének az ötajtós Mini erényei, még egy kicsit pocskondiáznám, és eltenném a Gucci-övek és a Louis Vuitton táskák közé, ízléstelen divatterméknek. De a Mininek mindig is volt egy másik arca, amivel nálam minden vaktesztet megnyerne: a legtöbbet ugyanis eszméletlen jó vezetni. Legyen mezítlábas One vagy fullos Cooper, a Mini aktuális generációja picit megereszkedett pocakja, minimális puhulása ellenére szenzációsan életteli, virgonc kis dög, amivel öröm hancúrozni. Na de állj, ez egy ötajtós dízel, ne mondja nekem senki, hogy ennek is kéjtől fröcsögve lehet kinyomni a szemét.
Sokan, sokszor hangoztattak már ilyet, de ez a Cooper SD tényleg olyan, mintha nem lenne dízel. Magam is hajlok afelé, hogy a dízelek mostanában lassan elvesztik minden vonzerejüket, ahogy egyre mélyebben gázolunk az Euro 6-ban, de ez a motor elbizonytalanított. A másik irányból közelítve a kérdést: nem tudnék sok érvet felhozni a benzines mellett, annyira jó lett az SD. Eleve nincs dízelhangja. Még amikor hidegen indítjuk, akkor is csak egy tompa mormogás hallatszik elölről – némelyik régebbi TSI nyersebben kerreg-kattog. Tökéletesen kioltották a rezgéseit, alapjáraton sem érezni se a kormányon, se a váltóbumszlin, hogy gázolajat eszik. De amit menet közben művel, az döbbenet.
Úgy indul meg, mérgesen vicsorogva, már ezerötös fordulattól, hogy folyton bűnbe viszi sofőrjét. Kicsit nyomunk a gázon, és máris akkora kedvvel kezd rohanni, hogy nincs szívünk megállítani. Mivel már annyira lentről tol a motor, hatalmas átfogása van a sebességfokozatoknak, és úgy érezzük, mintha szét lehetne forgatni. Persze négyezer fölé nem érdemes hajszolni, de így is két-három gang közül válogathatunk civil tempónál, annyira mindegy neki a fordulatszám. A nyers adatok, 170 lóerő és 360 newtonméter semmitmondóak – ahogy a motor reagál, az a szenzáció. Simán bemondtam volna rá 200 lóerőt, ha megkérdezik, milyen erős.
Nehéz megmondani, mitől lesz az egyik autóból mennyei jutalom, a másikból pokoli büntetés, szinte azonos paraméterekkel. A motor biztosan fontos, de sok 170 lovas unalmas dízel van, ennyi önmagában kevés, hogy élvezzük vezetni. Ebben az átkozott Miniben egyszerűen minden a helyén van: a bőséges, spontán előtörő erőnek alá tud játszani a káprázatos futómű, a kormány gyors és pontos, az ülések tartanak, a kaszni merev – műszakilag odaadnám neki a kategória aranyérmét. Csak a váltó műanyagos egy kicsit: sorjásan, talán kicsit túl keményen veszi a fokozatokat, viszonylag rövid utakon, de ez legfeljebb ízlésbeli kifogás lehet, mert mindig azonnal megvolt a sebesség, amit kerestem.
Ha arról beszélünk, hogy a Mini kicsit felpuhult, még mindig ott tartunk, hogy kétszer olyan kemény, mint egy átlagos kisautó. Ehhez az új ötajtóshoz még jobban illik az elődhöz képest finomított viselkedés, ami ha nem is próbálja lenyelni az úthibákat, legalább nem köpi őket röhögve az arcunkba. Érezni benne minden göröngyöt, de illedelmesen tompít egy kicsit az ütésen, hogy legalább ne harapjuk le a nyelvünket. A nyerseségért cserébe olyan vérbő kormányreakciót kapunk, annyira benne van a futómű minden rosszban, és olyan kedvesen adja magát a kezünkbe, hogy aki nem őrül meg vele azonnal, halott.
Mohón kívánja a kanyarokat, azt akarja, hogy határozott kézzel tegyük az ívre, és minden kertelés nélkül mondja meg, meddig lehet elmenni. Nyilván az orránál veszíti el először a tapadást, akárhogy provokáljuk, nincs benne alattomos farlendítési hajlam, hiszen nem akarja megölni az alkalmi Stirling Mossokat. De nem lehet véletlen, hogy annyira harapós a kézifék: lassú kanyarokban, visszafordítókban lehetetlen ellenállni a kísértésnek, hogy kicsit megcibáljuk. És a Mini imádja a mókázást, mintha csak erre találták volna ki.
Amikor a veszprémi Pokoli Toronyba vittünk egy kis segítséget, a gyerekeknek beígértünk egy rövid autóztatást is, amihez a Mini volt az egyik eszközünk. Innen kérnék elnézést az importőrtől az átlagosnál erősebb gumikopásért, de a srácok egyszerűen követelték a pörgést-forgást, miután meglátták, hogy a Mini ilyet is tud.
Amikor nem őrültködünk vele, megint felnőtt arcát tudja mutatni. Autópályán fölényesen nyomul, és a szokatlanul meredek szélvédős forma csak 160 környékén kezd suhogni odabent. Hat, hat és fél liter között elmegy, szinte bármit csinálunk vele, ami a tudását tekintve parádés. Tényleg, minek kéne benzines? Az is egy kétliteres turbós – valamivel erősebb, de semmivel se karakteresebb.
Nem véletlen, hogy a legdrágább Cooper a dízel: 7,16 milliótól indul, ami büszke ár, de ha azt nézzük, hogy egy sótlan 110 lovas dízel Polóért is simán elkérnek alapból ötöt, nem is annyira durva. Ebben a méretben, öt ajtóval semmi hozzá foghatót nem tudnék mondani – csak a zseniális Fiesta ST jut eszembe, igaz, ő kicsit más karakter, és gyenge a kéziféke. De tény, hogy legalább nem úgy néz ki, mint egy négykerekű vietnami butik.
Az új Mini, így, öt ajtóval és dízellel is annyira jó, hogy nem értem, miért nem szakadnak le végre az átkozott retróról. Bár hamarosan le fognak, annak a Mininek az lesz a neve: 1-es BMW. Ha azt is ebből az anyagból gyúrják, veszett jó lesz.
