Elbizonytalanodtam. Ez a Sorento már több egy durva figyelmeztetésnél. Nincs jobb a bizonyítani akaró autógyárnál, de azt nem hittem volna, hogy a Kia ennyire bizonyítani akar.
Először nem is értettem, miért kezdték Európában forgalmazni, méretben ugyanis közelebb áll az amerikai ízléshez. Aztán jött az első meglepetés, a nemzetközi sajtóbemutató, most pedig itt az autó. Nézzük csak, mennyibe kerül? Az alapárak 9,4-12,8 millió közöttiek, úgy, hogy egyetlen 2,2 literes dízelmotor van hozzá, lehet összkerekes vagy fronthajtásos, de a perverzek kézi váltóval is kérhetik.
Gyorsan megnéztem, mennyibe kerülnek a japán SUV-ok, és megláttam, mi értelme a Sorentónak. Egy Honda CR-V olyan összkerékhajtással, amivel sehol nem megy el, 1,6-os dízelmotorral (160 LE) és automata váltóval (9 gang) 11,6 millió. Mivel 40 lóerővel és 90 newtonméterrel van beljebb a Kia, talán nem is kell annyi fokozat a váltóba. Aztán nézzük ugyanennyiért a Toyota RAV4-est, az legalább tud valamit terepen is, de valamiért ők csak 150 lóerőt hoznak ki ugyanakkora motorból, amekkorából a koreaiak kétszázat. Nézzük, mi van még? Mitsubishi Outlander? Hogy a fenébe ne lehetne ugyanebben az ársávban eladni ezt a Kiát?!
Pedig miközben a Kia megtanult autót gyártani, addig a japánok sem felejtettek el, higgyék el. Bárki megkérdez, azt mondom, nyugodtan vegye meg a fent említett japán autókat. De aki ilyesmiről kérdez, az excel-táblázós és felszereltség-összehasonlítgató típus, aki megnézi, mit lehet kapni és kiválasztja az optimálisat. A műszaki tartalommal nem is lesz nagy gond, de ez elég szomorkás módja az autóvásárlásnak. És itt jön be a képbe, hogy míg a japánok egymás autóit méricskélték, a Kia megtanult kívánatos autókat csinálni. Amit nyugodtan megvehet az ember, mert csak. Mert ez kell. A japók közül már csak a Mazda tudja ezt – a Nissan nem ér, mert ott a franciák súgnak.
És ez a rohadt Sorento olyan dög, ami kegyetlenül le fogja fölözni pont a legzsírosabb falatokat, méghozzá úgy, hogy egy fél számmal nagyobb, akár hétüléses kivitelben is kérhető, van hozzá sok menő extra, az üvegtetőtől a körbekameráig, amelyek ráadásul jók is, nem csak egy sorral több az extralistán. Mindezt ugyanaz a Kia produkálja, ami sokkal mélyebbről kezdte a '90-es években, mint a Dacia: az első Kiák nem azért volt olcsók, mert egyszerűek voltak, hanem mert silányak. Hát idáig jutottak 2015-re.
A parkolóházunkban beálltam a Sorentóval az aktuális X3-as mellé, úgy, hogy pont egy vonalban legyen a végük. Alig hosszabb a Kia (összesen 4,8 m), de az is látszik, hogy mitől fér el benne még egy harmadik (pót) üléssor, míg a BMW-ben nem. A Sorento rövid orrában négy henger van, de keresztben, sokkal előrébb nyúlhat a szélvédője. Klassz dolog a hosszmotor, de miatta rövidebb az utastér, és még a váltó is beszűkíti.
Nem hibátlan a Sorento sem, az együtt töltött idő alatt végig az elektronikus kormányzár hibaüzenetével nyomta fel az agyamat, de mire való a hétéves gari? Hát erre, mert amúgy nagyon átgondolt, kegyetlen precizitással megvalósított kocsi, ami lényegében minden tud, amit ígér. Az első öt ülés gyakorlatilag bármilyen méretű emberre jó, feltűnően komfortosak, annyira, hogy a nagynéném a lelkemre kötötte, feltétlenül említsem meg: még hatvan feletti nyanyáknak is kényelmes a második sor. A harmadik már nem feltétlenül, bár én 173 centivel még épp elfértem, de itt tényleg túl közel kell ülni a padlóhoz. Pont a fülemnél van egy hangszóró, ami halk zene mellett is zavaró, bár ez a probléma az érintőképernyős rádióval kábé három mozdulattal orvosolható. Ellenben a hátsó szekció is kapott saját klimatizálást, aminek saját vezérlője is van hátul, nem kell könyörögni a vezetőnek, hogy küldjön már hátra egy kis levegőt. Amikor meg nem ül senki hátul, bő hatszáz literes a csomagtartó. Igen, a roló alatt.
A Kiákkal kapcsolatban néha felmerül, hogy erre vagy arra az autóra hasonlít, de a Sorentónál nem érzek ilyet. Talán az utastérben az a lakkfekete félkörív, ami az ajtópaneleken indulva végigfut a szélvédő alatt, egy kis Insignia-dézsavü, de mivel teljesen más szögből látja az ember, igazából nem üti ki a szemet. Amúgy egy tök hagyományos, modern kivitelű, normál műszerfal néz az emberre, jó puha felszínnel. Még az is hihető, hogy bőrrel varrott, de nem: erre csak akkor döbbentem rá, amikor fotóztam a varratot. Oké, ez picit ciki, de őszintén, ez a művarrás szebb, mint a Toyota Auris bőrös műszerfala, pedig azon igazi a cérna.
A vezető jobb térde viszont a kelleténél közelebb van a szerelvényfalhoz, kábé ott kezdődik a klímavezérlőket tartalmazó dudor. Az ember előtt egy kerek órás műszeregység, persze a középső műszer valójában egy kijelző, léptethető funkciókkal, bekapcsolható mérföldskálával és hasonlókkal.
Középen ott a nagyképernyő-rádiós-navis multimédia, amiben még DAB (digitális) rádióvevő is van, sőt, USB-keresztül videókat is nézhetünk rajta. Sima érintőképernyő, egyszerű kezelés. Manapság a tömegautókban egészen hihetetlenül szánalmasak szoktak lenni az ilyen készülékek, hát ez nem az: a képernyője jó, rendes tempóban működik. Nem egy csoda, de egészen normális a menürendszere, komoly bukfencek nélkül. A hiányérzetet az okozhatja, hogy magyarul nem tud, persze kis nép=kis piac, de akkor mit keres benne a szlovén nyelv? A navigációja is egész jó, olyan extra kedves funkciókkal, hogy amikor a tanklámpa felgyullad, felajánlja, hogy keres kutat a közelben. Nem butaság, pláne, hogy kb. 50 kilométert tud megtenni, amikor ez bekövetkezik.
Bár nem ritkaság ma már a körbekamerázás, ami parkoláskor egyfajta felülnézeti képet mutat a kocsiról, de azért a Sorentóban határozottan jól jön az ilyesmi. Az autó körül lábatlankodó gyerektől az elgurult labdáig mindent láthatunk. A tolatva mozgást az is segíti, hogy a keresztirányú forgalmat külön radar figyeli, ami meglepően hatékonyan működik beláthatatlan helyeken.
A motorválasztékból én a 200 lóerős, 2,2-es dízelt ajánlom a Sorentóhoz, mert úgy sincs hozzá más. Ráadásul jó. Bivalyerős, ha kell, a 441 newtonméter nem kevés. Annyira tud nyomatékból menni, hogy a hatgangos automata akár 1300 fordulatig is leejti a fordulatot, és a kisebb gyorsításokhoz vissza sem kapcsol. A sufni méretű kocsit meglepő vehemenciával viszi, a 9,6-os százas gyorsulás pedig nemcsak egy 1,9 tonnás sufnitól jó érték.
És hiába négyhengeres, valahogy a szokásos ostoba bőgés is hiányzik belőle, ha kihúzatjuk. Optimális motor egy ekkora testhez, amiről már a megjelenése alapján is elhiszi a többi autós a belső sávban, hogy le kéne húzódni. Azt ugyan nem tudja dinamikában, mint a német V6-os dízelek, de hát ez nem is az, viszont még így is földöntúli módon dinamikusabb a magyar autópark átlagánál. A váltója? Perfekt, finoman vált, a kézi üzemmódhoz nem is adnak külön váltófüleket a kormányra, mert minek. Ugyan kétszer-háromszor kipróbáltam a váltókarral a pöckölős váltást, de szerintem más még ennyit sem fogja.
Mivel a Sorentóval egy kicsit belekóstoltam Romániába is, azt kell mondjam, hogy a kocsi legnagyobb erőssége a futómű. Mert önmagában nem kunszt kirugózni a román utakat, csakhogy az ilyen járművek nem szoktak stabilan futni autópályán – a Sorento meg igen, rezzenéstelenül. Sőt, a brutális oldalszelet észre sem veszi, ha pedig teleültetjük emberekkel és a maradék helyre csomagokat pakolunk, akkor sem változik a helyzet, csak kicsit jobban kidudorodnak a gumijai. A lassú tempónál könnyed kormányzása nagy természetességgel lesz határozottabb, minél gyorsabban megy, bár mesélik, hogy 180-nál már kicsit túl kemény. A zaj nem probléma, mert ha hallatszik is a motor, inkább csak mélyen dörmög, még pályán is ordibálás nélkül lehet beszélgetni a leghátul ülőkkel. Ezen azért meglepődtem.
Vannak elektronikus segédletei is, távtartó tempomat, holttér-figyelő, ezek a mai szokás szerint kissé óvatosak, nagy távolságról szólnak, ha valaki elé be akarunk sorolni. Ezt meg lehet szokni, nem gáz, viszont nem értettem, hogy a sávelhagyás figyelmeztetése miért annyira halk; erre nem ébred fel, aki elbóbiskolt. Az összkerékhajtás elektronikusan szabályzott, nem is kell vele törődni, nincs 4WD-2WD kapcsoló, csak egy lock gomb, vagyis egy fix összezárás, dagonyában elakadás esetére. Azért nagy terepezési ábrándokat ne kergessünk 16,9 fokos első és 21 fokos hátsó terepszöggel, a 18,5 centis hasmagasság viszont nem rossz.
A 2,2-es dízel nálam tíz literrel elvolt autópályán és városi forgalomban is. Ez nem kevés, de mondom: egy kisebb épület légellenállását kombináltuk 1,9 tonnányi súllyal, plusz öt-hat utassal. Annyi sosem lesz, mint a hivatalos adat (6,5 l/100 km), legfeljebb ha kilencvennel megyünk a világ végére. Mivel automata is, meg összkerekes is, nem elégedetlenkednék.
Ja és még egy dolog, ami nagyon tetszik a Sorentóban: a gondoskodási faktor. Mindenhol 12 voltos aljazok, még a hátsó sorban is van USB-töltő, kis kihúzható leffentyű a napellenzőn, hogy még a résen se süssön be a nap, rekeszek, tárolóhelyek, akasztók, a csomagtérrolónak külön rekesz a padlóban – és még sorolhatnám. A sok kis biszbaszt végigfotóztam, benne vannak a galériában, lehetetlen felsorolni mindet.
Nem vagyok egy SUV-buzi, sőt, de a Sorento megfogott. Szerettem benne ülni, jó volt vezetni, nem találtam olyan hibáját, amit ne tudnék elviselni, és nem észleltem sehol sem a spúrság jeleit. Ez a xenonos-összkerekes-automata-üvegtetős EX Premium kivitel, hétülésesre bővítve persze 13 millió forint, és az egyetlen komoly ellenérv a megvásárlása ellen, ha az embernek pont nincs ennyije. Vagyunk ezzel így egy páran, de így utólag nem csodálkozom, hogy az importőr ennek ellenére úgy 150 Sorento eladásával tervez az idén, és a rendelések 98 százaléka fullos. A kuncsaftokat gyaníthatóan a japánoktól szívja el. Európai ellenfele nem sok van, talán a Touareg, Koreából a Chevy Captiva már nem érkezik, csak a Hyundai (Grand) Santa Fe, de az meg műszakilag ugyanez az autó, csak máshogy néz ki.
