Leszögezem az elején, hogy egyáltalán nem rajongok a Jazzért. Igazából nem csak a Jazzért, hanem ezért az egész, kisautóból nagyautót-mozgalomért.
A kisautó nekem legyen kisautó, ne púpos egyterű. Biztos remek, ha egybenyitjuk, mint anno a Renault tette a Twingóval, csak az akkor működött azon a formán. Viszont nem kapunk egy csapásra kisteherautót akkor sem, ha történetesen fel lehet hajtani az ülőlapot függőlegesen, mint a Jazzben, mivel ez az első ülései alatt hordja a benzintankját, és nem hátul.
Ha már keresztmotor, olcsó futómű, a sztenderd felépítés Issigonis óta, legalább a külseje legyen jellegzetes. Félreértés ne essék, nincs nekem bajom senkivel, aki ilyen egyterűforma autócskában ül, hiszen rengeteg esetben bizonyultak már optimális megoldásnak ezek az autók, a Jazz ráadásul – és ezt el kell ismerni – az első generációs Yaris mellett az egyik legjobb ilyen. Tartós mechanikával, sok térrel, aránylag jól felszerelve, jó minőségben. Nem szeretem, de elismerem. Talán éppen ezért voltam kíváncsi az újra, hátha meggyőz, mert meggyőzhető vagyok.
Egy biztos: nem a külsejével fog. Az elődmodell nagy lámpáival, buci tetővonalával sem volt egy Pininfarina-tanulmány, de a funkció által megkövetelt formát aránylag fájdalommentesen oldották meg, sőt, Kopasznál, a Becsületesneppernél (a Jazz-egyház kántoránál) volt egyszer egy fehér, leültetett, fehér alufelnis Jazz valami gyári sport-kiegészítő műanyaggal, na az jól nézett ki.
Nagy bajban lehetett a Honda, mert ezen a 3995 milliméteren sikerült legalább három formatervezési irányzatot felvonultatniuk, mintha a dizájnvázlatokat hirtelen szétfújta volna a szél, és nem lehetett tudni, mi mihez tartozik. Az orra Civic, ami rendben van, de valahogy odakeveredett egy homasitás ledfüzér a ködlámpa mellé, mintha utólag kendácsolták volna. Aztán jön a magasra húzott géptető, amelyet át kell folyatni az egyterű-forma tetőbe, emiatt lett az első kerekek és a szélvédő sarka között egy nagy felület, amellyel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni: elérték, hogy a kerék máris kicsinek tűnjön.
Majd hirtelen indul egy él a kerékjárat közepéből és alulról, ez sportosságot sugall, de nem tud mit kezdeni a hátsó ajtó nagy felületével, a bajt pedig tetézi, hogy nagyautósan belevasaltak egy jókora, lapos síkságot is. Ezzel elérték, hogy a hátulja optikailag szűküljön, a kerekeket ugyanakkor besüllyesztették a bódéba, a fenekét pedig visszafelé kanyarították. Ettől úgy néz ki, mint egy farkát behúzva menekülő kutya. A sajtófotók ügyesen készülnek, de a valóságban sajnos szétszórt az összkép, és az egész Jazz esetlen, már egy Fiesta mellett állva is értelmezhetetlen. Egy Mazda2 pedig olyan mellette, mint egy Aston-Martin.
Az, hogy a fényezésből sok helyre csak festékköd jutott, sem ad hozzá a részletek szépségéhez, engem kifejezetten zavar, hogy valami csak ködös, vagy foltos (belső sárvédőív), vagy egyáltalán semmilyen színű (vonószem), pláne, hogy nem egy Dacia Logan árú autóról beszélünk, hanem egy 20+ 12-15 ezer eurós Hondáról.
A nyomi külső után viszont balzsam a léleknek a beltér, legszívesebben kifordítanám, úgy sokkal többen kattannának rá, mivel odabent nagyon rendben van, sőt! Olyannyira, hogy a Tannistest résztvevői közül talán ebben éreztem magam a legjobban. Az valahol elvárható, hogy tágas legyen, az is, négyen tényleg kényelmesen elférnek benne, még 354 liternyi csomagterük is marad, de ami a leginkább tetszett, az az ergonómia, és az átgondolt, kézre eső megoldások.
Remek a felszereltség – bár gyaníthatóan ez a legmagasabb, ez nem derült ki sehonnan és semmilyen anyagból -, remek a változó keresztmetszetű pohártartó a légrostély előtt, ahogy a multikormány is. Jól néz ki a fekete plexi alá rejtett klímapanel a fehéren derengő érintőgombokkal (külön panel, ugye Volvo, ugye PSA?), de a legnagyobb telitalálat a központi infotainment-rendszer, ami nem más, mint egy gyönyörű felbontású Android-tablet. Nem tudom, milyen csiri-biri néven illetik a Hondánál, de sikerült nagyon profin illeszteniük az autó rendszereihez, így természetesen mindennemű beállítással variálhatunk, megkapjuk a menetadatokat, ugyanakkor mindent tud, amit egy jó tablet. Lejátszik bármit, gyors és egyszerű kezelni, azt telepítünk, amit akarunk. Akár .apk-fájlt pendrive-ról is. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon az androidos Wolrd Of Tanks elfutna-e rajta, de olyan húzós a dán roamingdíj, hogy inkább nem próbáltam ki. Gyanítom, hogy igen.
Ezzel a költséghatékony és egyszerű húzással a Jazz elérte, hogy lényegében a végtelenségig bővíthető, használható és jól kinéző mindenes rendszert kapjon. Ami lehet, nem annyira komplex, mélységekbe hatoló és összetett, mint egy iDrive vagy MMI, de sajnos ez nem érdekel, sokkal inkább a használhatóság, a személyre szabhatóság és bővíthetőség. Abban pedig egy ilyen Android tablet verhetetlen.
Tetszik, hogy kisautó létére nem lengi körül odabent a ruppótlanság izzadságszaga. Van két USB portunk, sőt, HDMI-portunk is, a klíma csak egyzónás, de akad négy elektromos ablak, elektromos visszapillantók, és szépen illesztett, kellemes tapintású anyagokból összerakott, fiatalos belterünk. Ami ráadásul használható is, hiszen rekesz-zug van bőven. Az üléspozíció elfogadható, az első ülések úgy néznek ki, mintha tényleg tartanának, de elég sekély a háttámla, szóval inkább csak optikai a tuning, de minden jól kézre esik, a váltókar pláne, plusz egy nagyon precíz szerkezetet kezelünk vele, ami mindig jó.
Halott viszont a motor, és ezen a legnagyobb jóindulat mellett sem tudok szépíteni. Rendre 1,4-esként emlegetik, maga a gyártó is, pedig a valóságban 1318 köbcenti, ami merész kerekítés felfelé. Nem nagy, és szívómotor. Az pedig a jelenleg érvényes károsanyag-kibocsájtási normáknak köszönhetően lényegében halott, egyedül a már fent említett Mazda2-ben képesek valahogy tüzesek lenni az ilyenek, de ők iszonyú pénzt toltak bele, hogy így legyen, és az alapoktól kezdték újra.
Sajnos a Honda sem tud vele mit kezdeni, bármennyire is szeretné elkerülni a downsizing-kisturbó-vonalat. Egyszerűen nem megy, és ez már a jelenlegi Civic esetében is bebizonyosodott, hiszen annak 1,8-asa sem emlékeztet már semmiben a régi pörgős, lelkes karakterű és rommá forgatható Honda-négyhengeresekre. Dolgoznak már az új, turbómotorokon, ígéretük szerint a legkisebb nagyon hamar utat talál magának a Jazzbe, érzik, hol lóg ki a lóláb.
De ez sem, és ez elég szomorú, mert megöli a Honda lelkét. Nagyon kelletlenül, nyúlósan forog el 4000-ig, ahol kicsit meglódul, de már olyan zajos, agyonkínzott és sajnálatra méltó hangja van, hogy nincs szívünk ötezer fölé pörgetni. Egy Honda motort! Amely ott kéne, hogy jól érezze magát. Ráadásul ezt is teszi, hiszen az ereje 6000-nél a legnagyobb, 123 Newtonméteres nyomatéka pedig 5000-nél jön elő. De amíg odáig eljut, az nettó kínzás. Még az élettől is elment a kedvem, annyira szomorú volt. Pedig ott a jó váltó, harapnak a fékek, és még a kormánnyal is szépen mozdul, mivel alig 1060 kiló... Egy vidám és jól felszerelt kisautót vertek itt agyon a szemünk láttára, kérem szépen.
Mert ha a szépség megítélését szubjektív műfajnak tekintjük, biztos, hogy lesznek, akiknek – ellenben velem - kifejezetten tetszik majd, vidám színben a nők imádni fogják, őket talán az sem zavarja, hogy nagyon vérszegény, és nyolc litert fogyaszt százon, ellenben a beltere nagyon rendben van, menő funkciókkal tele, köszönhetően a szabadon bővíthető Android-oprendszernek. Na és persze övezi a Honda-féle megbízhatóság-nimbusz. Kíváncsi vagyok, vajon ugyanolyan tartósnak bizonyul-e, mint a korábbi generációk. Ha 4-5 év múlva a Becsületesnepper telephelyén sorban állnak majd, visszatérünk rá.
Az azonban biztos, hogy az utóbbi időben túl sok erős konkurense lett, és könnyen lehet, hogy mindez kevés lesz ellenük. Kezdjük mindjárt a kicsi Mazdával...
