Ha csak egy autód lehet, ez legyen

Használt: Honda Jazz 1.4 CVT (2002) és 1.2 (2011)

2014.04.04. 06:39 Módosítva: 2014.04.04. 09:01

Adatlap Honda Jazz Trend 1,2 i-VTEC - 2014

  • 1198 cm3-es,soros 4 hengeres benzines
  • 90 LE @ 6000 rpm
  • 114 Nm @ 4900 rpm
  • 5 seb. kézi
  • Gyorsulás 0-100 km/h-ra:
    12.5 másodperc
  • Végsebesség:
    177 km/h
  • Kombinált fogyasztás:
    5.3 l/100km
  • Városi fogyasztás:
    6.6 l/100km
  • Országúti fogyasztás:
    4.6 l/100km
  • 3 669 000 Ft

Adatlap Honda Jazz Es Cvt A/t - 2002

  • 1340 cm3-es,soros 4 hengeres benzines
  • 82 LE @ 5700 rpm
  • 119 Nm @ 2800 rpm
  • fokozatmentes automata
  • Gyorsulás 0-100 km/h-ra:
    14.5 másodperc
  • Végsebesség:
    160 km/h
  • Kombinált fogyasztás:
    5.9 l/100km
  • Városi fogyasztás:
    7.2 l/100km
  • Országúti fogyasztás:
    5.1 l/100km
  • 3 969 000 Ft

A japán autóipar többek között azzal hódította meg a világot, hogy felismerte: az emberek túlnyomó többsége megbízható, kis fogyasztású, praktikus autóra vágyik. Semmi más nem számít. Fokozottan igaz ez a magyar használtautó-vásárlóra, aki bár hülye, mégis ezek a vezérelvei.

Nálunk az új magánautó már-már luxuscikk - ott talán még szerepelnek a kívánságlistán olyan elvárások, hogy legyen erős a motor, közvetlen a kormányzás vagy izgalmas a hanghatás. Hiszen ha már milliókat, tízmilliókat hagy ott az ember egy közlekedési eszközért, az legyen valamilyen. Persze, a megbízhatóság is fontos, de az ma már egyre ritkábban probléma egy modern autó mondjuk első öt életévében, amíg tovább nem passzolják.

Ahol úgy viszonyul a jövedelmekhez az új autók ára, mint nálunk a használtaké, ott hasonlóan mérlegelnek az emberek a szalon csempepadlóján ténferegve, mint nálunk a nepperek murvás placcán bukdácsolva: magasról tesznek az egyszerű műanyagokra, a buta futóművekre, tán még az se nagyon számít, mennyi a lóerő. Mi, akik az ehhez hasonló cikkeket írjuk, hajlamosak vagyunk túlértékelni az ilyesmit.

A józan vásárló azt akarja, hogy az autó ne menjen tönkre, ne fogyasszon, és férjen bele annyi ember, állat vagy cókmók, amennyit általában magával visz. Persze, legyen benne klíma, legyen fekete, és valakinek az is számít, hogy a szomszéd az irigységtől dühösen tépje le a függönyt, amikor az ablakon kisandítva meglátja. De a racionálisan gondolkodó népek, akik nincsenek bonyolult kapcsolatban autójukkal, valójában csak a megbízhatóság, étvágytalanság, praktikum hármasra vágynak.

Ezért állt a Becsületesneppernél nem kevesebb, mint öt Honda Jazz, amikor kimentünk összekóstolni a régi Jazzt az újjal. A zemberek imádják a Jazzt, a jó kalmár pedig reagál az igényre. Persze a kereskedő egy idő után azonosul a portékájával, a Jazzeket tukmáló Becsületesnepper ezért úgy mutogatta a kis Hondákat, mint a típus nagy rajongója. Nézd, mennyi hely van benne! Nem megy tönkre! És alig fogyaszt!

Nem véletlenül ajánljuk mi is sokszor a Jazzt, ha egy autófób kisautót keres. Elég alaposan körbejártuk már újkorában, többféle évjáratú is akad a szerkesztőség környékén, sőt, még a nővérem is ilyennel jár. Jól ismerjük hát őket, mégsem volt róla eddig használtteszt. Duplán pótoljuk.

Régi Jazz 1.4, automatával (SA)

Ha valaki Jazzt szeretne, nem fog kétségbeesetten tévelyegni a temérdek változat láttán. A keretösszeg nagyjából meghatározza az évjáratot, 1-1,2 misi környékén indulnak a leharcoltabb régi kasztnisok, 2,3-2,4 körül a 2008-tól gyártott újak. Kétféle motorváltozat létezett, az 1,2-es és az 1,4-es, melyek között a régi modellnél a valóságban még száz köbcenti sincs, mivel a kisebb motor 1246, a nagyobb pedig 1339 köbcis. Mégis jól érezhető a különbség: az 1,4-esnek sincs túláradó életkedve, de az 1,2-es ványadtságához képest igazi felüdülés.

Igen, ez is olyan autó, amit sokszor és lelkesen szoktam ajánlgatni másoknak, de nekem sosem kéne. Elismerem és tisztelem az érdemeit, már kavargatom is a fortyogó bronzötvözetet, hogy a következő bekezdésekben lovas szobrot állítsak neki, ám aki virgoncságot keres egy autóban, az inkább továbbra is csak dicsérje és ajánlgassa, de maradjon távol tőle. A Jazz nem erről szól. Hanem arról, hogy egy kisautó lábnyoma és hatliteres szomja mellett meghökkentő belső űrtartalommal sokkolja utasait. Az elpusztíthatatlanság csak a bónusz. De ezzel már ki is pipáltuk a bevezetőben említett szentháromságot.

A formáján látszik, hogy a mérnök a munkaversenyben megelőzte a dizájnert. Megrajzolta az öt meglehetősen magasan ülő emberke számára szükséges kabint, mögé egy kompaktautós, 380 literes csomagteret, és egy vazelinbe mártott cipőkanállal becsúsztatta a motort az orrban fennmaradt pici résbe. Kitalált még két trükköt, a benzintankot az első ülések alá tette, a hátsó ülőlapnak pedig felhajtható-lesüllyeszthető mechanikát rajzolt, majd jogos elégedettséggel, hogy sikerült csúcsra járatni a helykínálatot, áttolta a skiccet a formatervezőnek, hadd kapjon ínhüvelygyulladást.

Ehhez képest nem is végzett rossz munkát. 2001-ben, amikor megjelent a típus, még nem tombolt a kis egyterűek piaca, lényegében ő tette igazán népszerűvé a kategóriát. A Jazzben az volt a zseniális, hogy a négy méter alatti japán dobozautók fergeteges praktikumát európai szem számára is emészthetővé tette. Magyarul olyan csinos kisautó, amelyben sokkal több hely van, mint egy Corsában, Polóban, Fiestában, úgy, hogy sokan első ránézésre észre sem veszik: egy fél kategóriával föléjük nőtt.

A rengeteg helyet a kabinban olcsó, sprőd műanyagok veszik körül, de meg kell hagyni, az ötletessége miatt egy átlagos kisautónál vidámabb a fülke. Az óracsoporttal összenőtt középkonzol kályhaezüsttel van leköhintve, ami így tíz év távlatából is jó ötletnek tűnik, feldobja a műszerfalat. Az ajtópanelra szerelt ablakemelő-kapcsoló környékén már kevésbé szerencsés a festett műanyag: még ennél a valóban megkímélt, 106 ezret futott példánynál is lekopott a felső réteg, kilátszik alóla a fekete. A másik szokatlan felületminta a golflabda-textúra, ami nemcsak betétpaneleken, de a váltógombon és a kormányon is visszaköszön - a tapintását szokni kell.

Klasszikus, háromtekerős a fűtés, ezt is mókásan növesztették a műszerfal aljára, és a CD-s gyári, beépített rádió is használható. Praktikus még a térd előtt végigfutó polc, ami régen divat volt, mára viszont elfelejtették az autógyártók. Viszont tipikus japán autóként európai átlagembernek túl messze van a kihúzhatatlan kormány, ha a pedálokhoz állítjuk be az ülést, és a magas, lógatott lábas pozitúrához az ülőlap is túl rövid. Szóval nem egy ergonómiai csoda, kilométerek százait nem szeretném ebben darálni nap mint nap. Városban, jellemzően rövid utakon viszont mindez nem zavaró, ha nem vagyunk területi képviselők.

A Jazz a hátsó sorban virít igazán nagyot. Nemcsak azzal, hogy emberhez méltó helyet kínál alig 383 centis hosszával, hanem mert fel is, le is lehet hajtani az ülést. Ha felhajtjuk, hihetetlen méretű tárgyakat lehet besuvasztani, de még meglepőbb a raktér kiterjedése, ha lehajtjuk az ülést, amikor az ülőlap automatikusan lesüllyed egészen a padlóig. Ilyenkor teljesen sík, raklapnyi felületet kapunk, szinte akkorát, mint egy kisebb kombiban. A számok nyelvén ez 1323 liter.

Mindezt eddig is tudtam a Jazzről, azt viszont nem, milyen az automata. Csak 1,4-esben létezik, és CVT-s, vagyis egy felnagyított robogóvariátor, fokozatmentesen változó áttétellel, illetve manuális módban hét virtuális, beprogramozott fokozattal. Kicsit fáztam a szerkezettől, ritkán sikerül úgy, hogy ne fájna nagyon egy vezetni szerető embernek, bár igaz, hogy leginkább kisautókhoz illik.

A Jazzben egészen jó. Nem üvölt fel kínosan a motor minden közepes gázadásra, szép alacsonyan tartja a fordulatot, ügyesen osztja be a 83 lóerős motor 119 newtonméterét. Meglepett, mennyire jól lehet vele közlekedni, városban alig hallani az amúgy is suttogó négyhengeres hangját. Százszor inkább ez, mint egy bólogatós robotizált.

A hét fix fokozatot inkább csak bohóckodásból érdemes használni, vagy ha nagyon élvezzük a gombnyomásra történő váltásokat. Ezek is finoman és egész gyorsan történnek - ha valaki irtózik a kuplungpedáltól, jól járhat az automata Jazzel. A fogyasztásmérő hat liter alá is benézett a Gödöllő környéki tötymörgésben, de egyébként sem irreális a 6 körüli átlag, még a Spritmonitor szerint sem.

Ami a 106 ezret futott Jazz elhasználódását illeti, még kezdeti stádiumban van. A kezelőszerveken látszik ugyan, hogy nem újak, a kemény műanyagokon is természetesen vannak karcok, de az üléseken, és főleg a mechanikán nem érezni, hogy közeledne a vég. Nekem lennének félelmeim a CVT-váltóval kapcsolatban, de híresen aggódós vagyok.

A kormányzás gyárilag döglött, a fékeken lehet talán érezni egy kis puhulást az újkori állapothoz képest, de betét- vagy legfeljebb tárcsacserével nyilván helyreállna ez is. A motort amúgy sem nagyon hallani, de más mechanikai zajt sem, vagyis a tartósság legendáját ez a példány erősíteni látszik. Nővérem autója kevésbé, abban 140 ezer kilométernél már elköszönt egy csapágy a kézi váltóban.

Fenntartások nélkül merném ajánlani a régi Jazzt, ha nem ültem volna bele közvetlenül utána az újba. Abban rendes japán szokás szerint mindenen csiszoltak egy keveset. Finomabbak az anyagok, jobbak az ülések, és úgy általában minden kicsit felnőttesebb. Kevésbé puritán közlekedési eszköz jellege van, már majdnem elmegy autónak is, miközben semmit sem veszített erényeiből: nem kérdés, hogy az a jobb választás, csak ne lenne olyan pimaszul drága. A mai árfolyamokon durván két régi Jazzért adnak egy újat, ha az első évjáratokat nézzük.

Márpedig a Jazzből  a 2008-as modellváltás után sem lett interkontinentális Pullmann, csak mindent egy kicsit jobban tud a réginél. De amit egy ilyen lótifutinak tudnia kell, azt a régi is elég jól teljesíti - ha valaki talál egy hasonlóan megkímélt példányt, még sok évig boldog lehet vele.

Új Jazz 1.2, kézi váltóval (PT)

Biztos bennünk van a gyári hiba, de Bandival nem bírtuk ki: gyorsulási verseny a két Jazzel. A régi kisebb, és leheletnyivel könnyebb, viszont nagyobb a motorja. Csakhogy ott a CVT-váltó, ami mégis csak egy automata. Vagy itt az új, amelyben ugyan csak 1,2 literes a motor, viszont már nem a régi, hengerenként kettő gyertyát és kettő szelepet tartalmazó gép, hanem rendes, hengerenként négyszelepes motor, változó szelepvezérléssel (i-VTEC). És persze kézi váltóval. Mellesleg a teljesítménye is nagyobb, 90 ló, szemben a régi egynégyes 83 lóerős teljesítményével, ami már akkor is elég haloványkának számított.

Érdekes, hogy egy gyorsulási adat mennyire nem mond el semmit egy autóról.

Természetesen beigazolódott a papírforma, nyert az újabb, erősebb és kézi váltósabb Jazz. A vicc az, hogy a két autó gyakorlatilag ugyanúgy gyorsul, leszámítva az elindulást: a CVT-váltó talán önmagára vigyáz, amikor lassabban engedi elszabadulni az erőt, míg kézi váltóval az ember lazán kipörgeti picit a kerekeket, és kapásból szerez majdnem fél autónyi előnyt. Ami utána megmarad az első váltásig, majd amikor elváltjuk a kettest, az előny csökken egy arasznyit, aztán a következő váltáskor is, aztán meg már jön a kanyar. A két autó, amikor már rendesen megy, gyakorlatilag ugyanúgy gyorsul, a CVT-s verzió csak a sallangokon vérzik el.

Persze mindennek semmi gyakorlati jelentősége sincs, a vérmes anyucik nem így fogják lejátszani az ovi előtt a miért vette el Benőke a Lacus gesztenyéjét?-típusú konfliktusokat. Az igazság az, hogy egy ilyen városi kiskocsiba való igazán egy automata váltó, aki teheti, nyugodtan válassza ezt. Hiszen városban kíméli meg a legtöbb kapcsolgatástól az embert. Azonban a Honda azt gondolta, hogy a második generációs Jazzhez 2008-tól egy úgynevezett automatizált kézi (bólogatós) váltót adnak a CVT-helyett, amit i-SHIFT néven árultak. Ez nem volt egy sikertörténet, így a Honda 2011 végétől ismét CVT-t váltót kínált a típushoz. Azért van belőle kevés, mert csakis az 1,4-es motorhoz lehetett venni, abból is csak a jobb felszereltségekkel, ami elég magasra emelte az árát.

Ebben az új 1,2-esben viszont kézi váltó van. Ha összenézzük a különbségeket, azért feltűnik pár, de a kocsi alapötlete ugyanaz: benzintank az első ülések alatt, hátul ügyesen felnyitható-lehajtható ülés, nagy csomagtartó. Csakhogy a modellváltáskor annyira megnőtt a Jazz, hogy az első üléseket nem kell előremozgatni sem ahhoz, hogy a támlákat előredöntsük; igaz ebben szerepet játszik az is, hogy a fejtámaszok teljesen lesüllyeszthetők. Mellesleg akkora a hely hátul, hogy egy felnőtt is röhögve elfér, sőt, még a háttámla szögét is állíthatja két fokozatban.

Az új Jazz, hiába alig hosszabb, lényegesen autóbb. Komolyabb a műszerfal, ezüsttel fújt felület már nincs rajta, szebbek a műszerek. Persze a lényeg maradt, sok a tárolóhely, a kesztyűtartó például dupla. És ami még fontosabb, az első ülés is kényelmesebb, mert hosszabb vagy 3-4 centivel. Igaz, még ez sem teszi a legkényelmesebb kiskocsi-üléssé, ezt már megállapítottuk egy összehasonlító teszt során, de a réginél jobb. És ahogy a japánok szokták, szinte minden porcikáján javítottak egy kicsit, még az ajtótömítésen is. Maguk az ajtók egyébként olyan finoman csukódnak, mint egy Audin.

Na, amikor ezt megállapítottam, gyorsan megnéztem, hol gyártották. Tudniillik a legelején, 2011-ig Angliában, aztán Japánból és Kínából érkeztek a Jazzek. Épp most kezdték ismét Angliában gyártani, vagyis ha valaki a jövőben olvassa majd a tesztet, ne csodálkozzon, hogy ha az utolsó gyártási évben ismét angol példányokra bukkan –  2015 tavaszától már az új generációt árulják Európában is. A gyártási hely könnyen azonosítható, a japán gyártású példányok alvázszáma J betűvel, a kínaiaké L-lel, az angoloké S-sel kezdődik. Egyébként a próbált példány kínai volt, és a tapasztalatok alapján nincs a minőséggel gond, az a tornacipő-szag, ami új korában még belengte. Amúgy 62 ezer kilométerrel a háta mögött gyakorlatilag a kocsi újszerű, noha a városi használatban ennyit lefutni jóval nagyobb igénybevétel, mint pályán.

Ami az üzemeltetést illeti, egészen takarékos kis gép, úgy tűnik, hatliteres átlaggal meg lehet úszni vegyes használatban, a Gerhard Plattner-aspiránsok pedig nyugodtan célba vehetik a 4,5-5 literes fogyasztásokat. Ez döbbenetesen kevés, holott ez a Jazz a hivatalos normák szerint nem egy jó fogyasztó, mindössze C minősítést kap a mosógépekéhez hasonlító energiahatékonysági skálán. Ez is jelzi, hogy hülyék találták ezt ki, mert a gyakorlatban a Jazz a legtakarékosabb kisautók egyike.

A másik meglepő dolog, hogy a második Jazz hihetetlenül megbízható. A Népítéletek átlaga 8,98, ami kiugróan jó érték, egy francia gyártó már az elődjének a 8,03-as átlagáért is odaadná a fél veséjét, az tuti. Hogy mást ne mondjak, a 23 értékelésből a leggyengébb is legalább négyes osztályzatot ad. Itt nem kell magyarázkodni, a Jazz egy olyan autó, aminél azt kell nézni, hogy volt-e törve, és mennyire. Nyilván azt is tudomásul kell venni, hogy nem lesz hozzá olyan olcsó alkatrész még bontóból sem, mint egy Opelhez vagy Skodához, utángyártott alkatrészből pedig jóval kevesebb lesz hozzá. A 2009-es 1,2-es kocsikat, mint ezt is, 2,4-2,8 millió forint között kínálják, és ezekből nem lehet sokat alkudni. Biztos nem véletlen, hogy a tolvajok is szeretik, ezért érdemes valamilyen rablásgátlót beépíttetni a Jazzünkbe.

Hogy miért nem? Mert a Jazz az a kisautó, ami önmagában is megállja a helyét. Olyan nagy, amit el sem tud képzelni az ember, amíg bele nem ült, és mint látjuk, elég gazdaságosan mozgásban tartható. Itthon egy csomó család vásárol kiskocsit első autóként, és erre a célra nem sok hasonlót kapni. Talán még ott a Nissan Note, de az sem minőségben, sem tartósságban nem veszi fel vele a versenyt. Egyáltalán nem véletlen, hogy tudtam olyan kereskedésről, akik kizárólag Jazz-eket hordtak be külföldről, tucatszám.

Ha Jazz vásárlásán törném a fejem, először eldönteném, mi a fontos. Ha csak a funkció és az olcsóság, akkor elég az első generáció is. Ha picivel jobb minőségben, komolyautósabban szeretném ugyanezt, picivel jobb kormányzással, jobb motorokkal, akkor egyértelműen a második a jó választás – nyilván más áron. De ez is megéri minden forintját.

Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.

Népítélet - Honda Jazz

Népítélet - Honda Jazz