Használtteszt: Chevrolet Orlando – 2012.

Hirtelen kevés autó jut eszembe, amely négyévesen ennyire jól tartja az értékét. Nem félár környékén, bőven fölötte kínálják a jobb kiállású négy év körüli Orlandókat. A Chevrolet ráadásul kivonult Európából, de ez sem döntötte be a piacot. A szemtelenül alacsony újkori ár a magyarázat, hiszen túlzás nélkül Astra-áron ment. Nem is értem, miért nem vett mindenki ilyet, aki anno betévedt egy kombinált Opel-Chevrolet szalonba hat misivel a zsebében.

Pedig Csikós is megírta, milyen remek gép: gyakorlatilag pont ugyanilyen autó járt nálunk hat évvel ezelőtt. A Becsületesneppernél talált Orlando is fullos, mínusz bőr, ami Chevrolet-ül LTZ+, és az egyetlen értelmes motor, a 163 lóerős dízel van benne, automata váltóval. Hamvasnak hat a maga 82 ezer kilométerével, persze három és fél évesen nem is vár az ember leharcolt állapotot egy családi autótól.

Családi autó, hogyne, hiszen hamisítatlan egyterű, még ha nem is annak néz ki. Messze földön az Orlando az egyetlen hétüléses, amely mellett nem érzi magát úgy a férfiember, mintha egy Pampersreklámban lenne statiszta. Pedig csak annyit csináltak vele, hogy kapott egy kiálló, vaskos orrot, és a magas övvonallal topchopposra vették a fazont. Mint vakok között a félszemű, úgy virít az Orlando a buszlimuzinok között. A dizájn a sarkos sárvédőívekkel, a vaskos D oszloppal tízpontos.

Tény, hogy az alacsony ablakok alvilágibbá teszik a hangulatot odabent, ha mondjuk egy Espace üvegkalitkájához hasonlítjuk, viszont a gengszerorr, ami kicsit a PT Cruiserre emlékeztet, meglepő módon nem rabolja el az összes hasznos helyet az utastérből. Sőt, a négy és fél méter körüli hétülésesek között az Orlando a tágasabbak közé tartozik. Elég a leghátsó sort megnézni, hiszen az első kettőben elvárható a tespedés, de itt a pótülésekre is be lehet ültetni egy felnőttet végtagcsonkítás nélkül, még ha kényelmes nem is lesz a bolgárvécés testtartás miatt.

A kaszni letisztult, közérthető rajzolata után a műszerfal kissé kusza. Szerencsére nem a gombok mennyisége okozza a zavart, mint a kortárs Opeleknél, hanem a pöttyet tolakodó középkonzol. De ne akadjunk fenn a kerek és trapezoid légbeömlők közötti harmónia hiányán, a lefolyó-, pardon, vízesésszerűen középtájt lekonyuló vonalakon, mert a kezelhetőséggel semmi baj. A kormányon ott a tempomat és a rádióvezérlő, a központi kijelző jó magasan: minden a legjobb helyen.

Anyagminőségben sem USA-szinten mozgunk, az Orlando megüti az európai átlagot. Valahová az Opel-Ford tengely közepére tenném a műanyagok, a zongoralakk-dekor és az üléskárpit színvonalát, vagyis luxust ne várjunk, de ha megfogdossuk a látóterünkbe eső tárgyakat, nem kell kézbe temetett arccal pityeregve elbújni a közel másfél köbméterig bővíthető csomagtartó legsötétebb zugában. Nyolcvanezer kilométer után szégyen lenne, ha csúnya kopásnyomokat találnánk, de mivel az elemek és anyagok jó része megegyezik az Opelekével, ezzel jó eséllyel nem lesz gond a következő nyolcvan, vagy száznyolcvanezer kilométeren sem.

Ahhoz képest, hogy a Chevyt az Opel alá pozicionálták, nem érezni azt az egyértelmű alá-fölérendelt viszonyt, mint mondjuk a Škoda-VW virágzó kapcsolatában. A Chevy nem a szegény rokon, aki a levetett ruhának is örül, inkább az idegenbe szakadt unokatesó, akinek más az ízlése. Hogy konkrétak legyünk: egy kortárs Zafiránál semmivel sem tűnik gyengébb eresztésnek az Orlando, sőt.

Ha a dízelmotort nézzük, amely valamilyen rejtélyes oknál fogva a koreai Chevrolet-divízió saját termése, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy még jobb is az Opelénél. Kellemes, brummogós hangja van, nem tolakodik az utastérbe. Szépen tol alulról, amit ki is használ a hagyományos, hatfokozatú automata váltó, de a kétliteres dízel 350 newtonméteres nyomatéka bőven ki is szolgálja a tekintélyes kasznit.

Igaz, a fogyasztásával már nem fog dicsekedni senki, hiszen még a Spritmonitor szerint is kevesen járnak vele 8 liter alatt, de ez nagyrészt az 1,65 tonnás önsúlynak köszönhető. A dögnehéz kasznival macis a mozgása is: jóindulatúan, egykedvűen ballag, amihez pont passzol a kényelmes, észrevétlen működésű automata. Ha kell, tud gyorsan is menni, sőt, egész ügyesen támasztja meg magát a kanyarban, de nyilván nem ez a lételeme. Sokkal fontosabb egy ilyen autónál, hogy meglepően kis helyen, a katalógus szerint 11,3 méteren megfordul, ami nem rossz egy ekkora batártól. Egyszerre fotóztuk a Lineával, és ahol a török Fiattal ipszilonozni kellett, az Orlando simán megpörrent. Sokadik szempont, de megkönnyíti az életet.

Legnagyobb hátulütője az új kora óta kritizált, rázós futómű. Jó úton fel se tűnik, mert nem az a szigorú, sprőd fajta, ami nem engedi megdőlni a kasznit, úthibákon viszont néha csúnyán büntet. És mivel nem a biliárdasztal minőségűre aszfaltozott utak országában élünk, ez belerondíthat az Orlando amúgy nagyon is szerethető jellemrajzába.

Mivel egy szerencsétlen kor szülötte, itthon nincs belőle sok, a tartósságával kapcsolatban kevés a tapasztalat. A hat róla született népítélet írója mind kedvelte, de még annyit se mentek vele, amennyit a tesztautónk futott. Így aztán kénytelen voltam körülnézni a német oldalakon, ahol valamivel nagyobb merítésből már le lehet szűrni valami tanulságot.

Az Autobild például tartóstesztet is csinált egy ugyanilyen Orlandóval, amelyben a német lapoktól nem teljesen idegen módon rendesen lehúzzák az amero-koreai betolakodót. A futóművön kívül panaszkodnak a gyenge fűtésre, illetve a megbízhatatlanságra. Én nem lennék olyan szigorú százezer kilométer után egy kiszakadt féltengely-gumiharang, egy kirázódott tükörlap és egy tönkrement kapcsoló után, de a váltónál tapasztalt kopás valóban elgondolkodtató. Már negyvenezer kilométernél észrevettek valamit, a szervizben aztán szó nélkül előre hozták az olajcserét, és a végső szétszerelésnél valóban szokatlanul erős kopást láttak az automata váltónál. A mi fekete tesztautónkban semmi rendellenességet nem lehetett tapasztalni, a következő tulajdonos helyében viszont elgondolkodnék a mihamarabbi váltóolajcserén.

A modern dízelek átka, a részecskeszűrő persze ott lappang a háttérben, ha az ember Orlando-vásárlásban gondolkodik. Aki jellemzően rövid utakon vagy városban használ korszerű dízelt, előbb-utóbb utoléri a végzet, egy önálló regenerálásra képtelen, eltömődött DPF formájában. Ez nem róható fel egyetlen típusnak sem, de olyan sajátosság, amivel számolni kell. A szervizipar számos megoldást kínál a problémakörre, így aztán nem kell feltétlenül rettegni a több százezres nagyságrendű új szűrőtől.

Nagyobb probléma lehet az alkatrészellátás. Nem azért, mert a Chevrolet kivonult az európai piacról, hanem mert egyszerűen ritka a típus. Nem a szokásos, fék-futómű kopóalkatrészekre gondolok, azok többségükben normális áron érhetők el a megszokott utángyártott termékek forgalmazóitól, de ha sérül a karosszéria, hiába reménykedünk bármilyen olcsó forrásban, bontott vagy utángyártott pótlás nemigen akad.

Ott van persze a hoppon maradt dílerhálózat 29 tagja, amelyek újautó-forgalmazás nélkül ugyan, de tovább működnek Chevrolet-szervizként. Ha minden kötél szakad, itt ugyanúgy megjavítják az Orlandókat, mintha ma is árulnák őket Európában, sőt, a gyár tíz évig garantálja az alkatrészek elérhetőségét, de hamarosan a legtöbb Orlando eléri azt a kort, amikor már nem nagyon viszik őket márkaszervizbe. Onnantól pedig a kommersz európai márkákhoz képest némi többletköltséggel és -kockázattal kell számolnia a Chevrolet-tulajdonosnak.

Ettől függetlenül meg tudok érteni bárkit, aki megkívánja az Orlandót. Amilyen egyedülálló vezetési élményben az S-Max az egyterűek között, olyan ínyencség az Orlando a kinézete miatt. Alkatrészhelyzet ide, váltóaggályok oda, elég fiatal még, hogy ilyesmin ne akadjunk fenn. És mennyivel jobb érzés nap mint nap olyan autóba beülni, amire jó ránézni.