Használtteszt: Audi Q7 3.0 TDI quattro – 2008.

Érdekes, mennyire gyors az infláció suvországban. Az első generációs X5-ös már minden tekintélyét elvesztette, a második is erősen halványul, mióta megjelent az új. Az ML Merciből pillanatok alatt kültelki villantós lett, és most, hogy itt állok az egykor mindenkit becsicskító Q7-es mellett, nem is érzem már a farpofáimat ösztönösen összeszorulni. Behemót, mi más lenne, hiszen 2,3 tonnája 5,1 méter hosszon terül el, de már csak egy kellemes, lenyalt élű nagy Audit látok benne.

Ahogy az agresszió, a nagyarcúság, a fenyítő tekintet egyre zordabb mértéket ölt a presztízst jelképező új autóknál, úgy veszítik el az előző generációk megfélemlítő hatásukat. Kegyetlen műfaj: aki azért választja, hogy komolyan vegyék, kénytelen mindig a legújabbal járni. Persze még mindig alig látok át a mozdonyszerű motorháztető fölött, és bizonyos körökben ma is behúzzák a nyakukat, ha meglátják a sötét sziluettjét, de egy 2008-as Q7 igazából már megdolgozott a pénzéért, leírták költségként. Főleg, ha 320 ezret futott, mint ez.

Még ha fáj is az igazság, az átlagmagyar kukából előhúzott, letörölgetett, kifényesített autóval jár. Tizenévesen, két-háromszáz ezer kilométerrel a legtöbb már bőven túlfutott azon, amire tervezték, csak itt a vadkeleten vagyunk elég szorgosak és kreatívak, hogy még életben tartsuk. Erre futja. Igazából jól el is lehet lenni egy kegyelmeséktől levetett kotvánnyal, ha az ember jól választ, és vigyáz rá. Nem kell szégyellni, csak nem árt tisztában lenni a realitással. Hiszen sokaknak egy kétszázezer forintos autó is álom.

Az ötmilliós Q7-es pedig még többeknek. Abszurd, hogy egy kisebb panellakás árát éri egy minden szempontból lejárt szavatosságú, elvárt élettartamát maga mögött hagyott egykori presztízstermék. De ha közelebbről megnézzük, nehéz kivonni magunkat vaskos bájainak hatása alól. Egy ugyanennyiért megvásárolt új S-Cross üléséből nem kell megjátszani az irigységet, ha az ember felpillant a nyolcéves Audira. A bársonyosan mormogó V6-os dízel, a luxy S-Line enteriőr, no meg a nyers méretek vonzereje ha csökkent is az évek múltával, még mindig lehengerlő.

Elképesztő, mennyit számít, milyen gazdája volt egy autónak. A kilencvenes, kétezres évek Audijai nem arról híresek, hogy szépen öregszenek, magam is ültem hasonló korú, elvileg kisebb futású Q7-esben, amelyből émelyegve fordultam ki, annyira ótvar volt a beltere. A suv-tulajról nem az jut eszünkbe, milyen gondosan melegíti a motort, hogyan dörgöli szárazra mosás után legkedvesebb kincsét. De ez a szürke, egytulajos quattro rácáfol minden előítéletre. Látszik, érződik rajta, hogy törődtek vele, és meg is hálálta.

A grafitszürke kaszni ha volt is törve, első osztályúan javították. Erősíti hitelességét, hogy itt-ott egy-egy apró horpadáson megtörik a fény, közel hajolva festékpöttyel javított kavicsnyomokat látni, ami százszor bizalomgerjesztőbb, mint egy körbefényezett autó, amelynél ki tudja, mit rejt a friss dukkó. A karcok a felnik peremén és a kilincs körül az autó testének természetes sebhelyei – az a gyanús, ha nincsenek ilyenek. Intenzíven használt, de megvigyázott gépet látok magam előtt. Évi negyvenezer kilométerrel közel egy évtized alatt szép, ha csak ennyire sérül egy nagy suv.

Amikor alánézek, szinte látom a családi házat, melynek szuterén garázsában pihenhetett. Elindult a rozsda a futóműelemeken, pöttyösek az alumínium lengőkarok, de messze nem olyan mértékben, mint sok kortársán. Egyedül a jobb oldali küszöb mellett repedt meg az alvázvédő rücsi a padlólemezen, de lakatosra nincs szükség, csak egy kis törődésre. Nem taknyos az alja, a rozsda a kipufogócsövön természetes. Ki nem állhatom az álszent korának megfelelő állapot kifejezést a hirdetésekben, de a Q7-es alja láttán még nekem is kicsúszna a számon.

Ezzel szemben a beltér messze felülmúlja elvárásaimat. Az érzékeny Alcantara-bőr ülések, amelyek az S-line felszereltséghez jártak, meglepően gusztusosak. A finom repedéseket a vezetőülés külső felén még jogosan lehet patinának hívni, akit zavarnak, ki is javíttathatja őket. Az enyhén kiült tömést már nehezebb lenne frissíteni, de inkább csak az anyósüléshez hasonlítva tűnik fel. Sokat használhatták egyedül, és az évi negyvenezer jellemzően hosszabb utakon jött össze, mondanám, ha tippelhetnék.

Ami csúnya, az a körömnyomos ajtóbehúzó – itt előnyös a fekete szín, mert legalább nem a bézs alól villan ki a fekete alapműanyag, ami sokkal feltűnőbb volna. Meglepő, hogy a korai MMI tekerőgombja mellett az aluhatásúra fémgőzölt műanyag felhullámosodott, és egy nehezen csukódó, meglógósodott vezetőajtó-zsanért is fel kell írnunk a hibalistára. Még így is jó érzés beülni a Q7-esbe, a kapcsolók, a gombok finoman klattyannak, nem egy lelakott, elhasználódott fülke. Ha ugyanazt a törődést megkapná, mint eddig, adnék neki még egyszer ennyi kilométert.

Intő jel a jövőre nézve, hogy a klíma valamiért nem hűt, de ha ez lesz a legnagyobb javítani való a következő években, elégedett lesz a tulaj. Boldogan nézi majd, hogyan képzelte el az Audi a kétezres évek elején a jövőt, mulatni fog a gombnyomásra lenyíló kesztyűtartón és a CGA-monitorra emlékeztető, ma már viccesnek ható navigáción. Érdekes, hogy a Wall-e tekintetű körműszerek közé olyan színes kijelzőt rittyentettek, amit még ma is simán el lehetne sütni egy osztállyal lejjebb. Összességében egyáltalán nem szégyenteljes a kabin, sőt, azt mondanám, méltósággal korosodik. Azt hiszem, az Audi máig megtartotta lépéselőnyét, ami a beltérdizájnt és -kivitelezést illeti.

Ne felejtsük, hogy a Q7-es szinte teljes értékű hétüléses. Nem egy Sharan, de leghátra is be lehet ültetni felnőtteket, ha a középső sort előre toljuk, még így is marad középen lábtér. Bődületes hosszának köszönhetően a csomagtartó sem szűnik meg létezni, ha felhajtjuk a padlóba süllyeszthető pótszékeket, és a sínrendszer, a dupla padló, a csomagtérháló és -redőny mind bizonyítja, hogy praktikus autónak szánták, még ha nem is ezért vették a legtöbben.

Tíz évvel a bemutatója után, megenyhülve a nyomasztó utcai megjelenését illetően, használt autós szemmel nézve már látom, hogy a Q7-est hiperigényes amerikai családi autónak (is) szánták akkoriban, sokkal inkább, mint a másik két németet. A légrugóknak köszönhetően gombnyomásra lesüllyeszthető fenekével, és a mai megoldásoknál százszor kifinomultabban kivitelezett elektromos csomagtérajtajával már szinte megkívántam.

Mondjuk a vezetését szokni kéne. Ha valahol, itt rengeteget fejlődtek a mai suvok: úgy lehet már őket dirigálni, mint egy Celeriót. Felülnézeti kamerák segítenek parkolásnál, adaptív kormányok autópályán, és az egész autó viselkedése egy sercegő csulapötty a fizika pironkodó ábrázatán. Az öreg Q7-es ehhez képest még hozza a csatahajó-érzést, mélán, megfontoltan bólogat, úgy fekszik a kanyarba, mint amikor a jóllakott komondor az oldalára dől, hogy vakarják már meg a hasát.

Lehet szigorítani a futóművön, ha az ember elkezdi tekergetni a légrugók virtuális szabályozógombját, leengedve tényleg felkeményedik, de sosem lesz olyan ügyes, mint a szalonokban kínált utódai. Picit érezni már, hogy megereszkedtek a szilentek, kezdenek fáradni a lengéscsillapítók, engem inkább az nyűgözött le, hogy a légrugós rendszer még egyáltalán működik, ami azért messze nem természetes ebben a korban.

Legalább ugyanilyen meglepetés, milyen frissnek hat 320 ezer kilométer után a hajtáslánc. A háromliteres, 240 lóerős V6-os dízel ma is bárhol megállná a helyét, ha azóta nem lenne elvárás a hat turbó és a kétezer newtonméter. Olyan finoman jár, hogy a rezgés szó eszébe se jut az embernek, és a hatgangos automata is előkelő könnyedséggel váltogat felfelé, ha az ember nem siet. A nyolcgangosokhoz szokott fül kicsit késeinek érzi a váltásokat, és nem is történnek meg olyan gyorsan, mint ahogy a tízes években kényeztetnek minket, de kopásnak, fáradásnak nem sok jele.

Utazni jó a Q7-essel, és siklása, csendessége mai füllel is mennyei. Ha választanom kéne, hogy egy mai ötmilliós autóval menjek-e ki Dániába, vagy ezzel, kényelmi szempontból az Audi felé kacsintanék. Városban nem szívesen lavíroznék vele, de az más tészta.

A legkínzóbb kérdés itt mégis az, mit vesz az ember a nyakába egy ilyen, nyolcéves suvval. Ha ezt a kiemelkedően megkímélt példányt nézzük, ami a Kő-Szi Autókernél a teszt óta már el is kelt, fel kell készülni a kopott fékek és gumik cseréjére, ami önmagában egy vállalható használt autó ára. A féktárcsák és betétek cseréje utángyártott, normális alkatrészekkel is aligha jön ki 150 ezernél olcsóbban, egy rendes gumiszett úgy kétszázezer körül indul a 275/45 ZR20 méretben. És akkor csak a legszükségesebb kopóalkatrészekről beszélünk.

Még ha az ember nem is akarja az ördögöt a falra festeni, akkor sem lehet elmenni a tény mellett, mekkora rizikót rejt egy sokat futott Q7-es birtoklása. A légrugó, az automata váltó és a részecskeszűrő között nehéz lenne beállítani a sorrendet, melyik fogja előbb megadni magát. Előbb-utóbb biztosan eljön a pillanat, és akkor fájni fog, mert egy nyolcéves Audihoz sem olcsó az alkatrész, és a Q7-est bizony nem úgy tervezték, hogy könnyű legyen javítani, karban tartani.

A háromliteres TDI-nek még viszonylag jó a híre, de a befecskendező szelepek kopása, illetve a szelepfedél-tömítések fáradása jellemző hibái közé tartozik. A vezérműlánc sem örök életű benne, a turbófeltöltő sem, és a szívósor örvénycsappantyúi, valamint a kipufogógáz-visszavezetés is szoktak vacakolni. Az Audi többször is frissítette ezt a motort, a hibák egy része a késői évjáratoknál már ritkábban fordul elő, de naiv, aki azt hiszi, Astra-áron fogja fenntartani a suvját. A tizenkét liter körüli fogyasztás itt a legkevesebb.

Már a tömegvonzás is érezhetően húzza az embert a használt, már-már elérhető Q7-es felé, bátornak, vagy még inkább áldozatkésznek kell lennie a suvosnak, és akkor sikerült elkerülni a gazdag szó használatát. Aki arra készül, hogy a vételár jelentős részét még egyszer rákölti a következő négy-öt évben, annak legfeljebb kellemes meglepetés lesz, ha nem. Finom cucc, még ma is ütős, de nem szegénylegénynek való.