Van valami tenyérbe mászó a Toyota reklámjaiban. A C-HR-éig az Aurisé volt a kedvencem: ne hallgass a kritikusokra, légy önálló, hallgass inkább ránk, nem is olyan szar ez. A C-HR kampánya sokkal nagyobb volumenűnek tűnik, de az óriásplakátokon álmélkodó modellek sajnos úgy néznek ki, mint akiket csak úgy nagyjából válogattak össze egy stockfotó-bázisból, az álmélkodó címkés képek közül. Ilyen autón eleve nem így álmélkodnak: tudom, mert a CH-R-től tényleg szinte mindenkinek leesik az álla. Nekem is.
Mi ebből a tanulság? Semmi: valószínűleg béna ügynökségre bízták a Toyota kampányait, és a reklám továbbra is egy dolog, meg kell nézni az autót élőben. Érdemes is, mert évek után ez az első Toyota, ami nem fáj. Sőt! Mi az, hogy nem fáj: állatul néz ki! Nagyon furcsa, nekem kicsit megmagyarázhatatlan is, mitől állhat össze ennyire, amikor nincs benne semmi szájba rágóan egységes. Ráadásul használják a kortárs Toyota-Lexus formanyelv számos elemét, melyektől napjaink Toyota-szalonjai közelebb vannak egy nagyon durva rémálomhoz, mint a fogyasztás templomához.
Hasonló a kérdés, mint a Suzukinál: hogy jöhet ki ugyanazon (virtuális) gyárkapun a Vitara, az S-Cross és az új Ignis? Valószínűleg más tervezte a C-HR-t, mint a Priust, de vajon az is más volt, aki végül rábólintott? Mert bár tudjuk, hogy az ázsiai szem mást lát szépnek, az is köztudott az ipari formatervezés világában, hogy az európai ízlésre tervezett forma globálisan is működik. Ezzel együtt nem találtam semmi érdekeset a C-HR dizájnjáról.
A Mazda ebből a szempontból atipikus japán gyártó, mert boszorkányos ügyességel kerekít halandzsát a formatervei köré, akárcsak a motorjaira, vagy a vezetési élményére. A Suzuki és a Toyota többnyire meg sem tudja mondani, ki csinálta, mintha attól tartanának, hogy a rossz kritika a dizájner kötelező öngyilkosságához vezet. A Prius 4-é meg is érdemelne legalább egy önkiszolgáló korbácsolást, de ne ábrándozzunk, inkább tegyük fel a szónoki kérdést: mi a rosszabb? A túl egységes modellpaletta, vagy ha ennyire szélsőségesen eltérő megjelenésű termékek állnak egymás mellett a szalonokban?
Le sem tagadhatná a számítógépes tervezést. Az alap egyértelmű lopás, ami a Távol-Keleten sosem volt szégyen. Mondjuk is inkább úgy, másolás: ez egy Nissan Juke akar lenni, áttoyotásítva. És igazuk van a távol-keletieknek; ha ilyen jól sikerül egy áthangszerelés, kit zavar? Bakancsforma kompakt, bohókás részletekkel. A bohókás részletek viszont már csak olyanok, hogy valamiért irritálják az emberek azon részét, akik megriadnak tőle, ha egy autódizájn kilóg a sorból. A Juke, bármekkora üzleti siker lett is, sokakból azonnali, kényszeres elhatárolódást vált ki, mint amikor Kocsis Máté zavart határozottsággal vallja be, hogy heteroszexuális. Egészen a C-HR-ig azt hittem, a Juke-kal semmi baj nem lenne, ha lehagyták volna róla a kerek lámpát, de most már úgy látom, valamiért az egyedi, kompakt emelt bakancs hoz ki sok szemlélőt a béketűrésből.
A nagy különbség, hogy a C-HR sokkal több embernek tetszik. Nekem például semmi bajom a Juke-kal, de ennél nagyobb rajongást másokon sem tapasztaltam. Sosem hallottam olyat, hogy de kurva jó forma már, nahát, egy telitalálat. A C-HR-től sokkal kevesebben határolódnak el kényszeresen, mondhatni szinte mindenkinek bejön. Én meg egyenesen kész vagyok tőle. Ott volt tehát az Ismeretlen Dizájner monitorán egy Juke. A 2-es képernyőn a jelenlegi Toyota-formanyelv részletmegoldásai, ezeket húzogálta át egyesével a Juke-ra. Elsőként talán essünk túl rajta-alapon a rozmáragyart.
Aztán a dupla szájat a RAV-4-ről. És szépen lassan az összes többi összetevőt. Türelmesen dolgozott, bárki volt is az ismeretlen szerzetes a kódexmásoló cellában. Hosszasan masszírozta a vonalakat, bezoomolt, kizoomolt, lement a büfébe, olvasgatott a neten, megnézte a ligakupa-elődöntő második félidejét felvételről, és egyszerre csak elkészült. Meglett a Juke, ami egyáltalán nem Juke, bár ugyanaz benne az érdekes: bármennyire is domborodik hátul, mindkettő orrnehéz, és egyiknek sem áll rosszul.
Van egy láthatatlan különbség: a C-HR 11 centivel nagyobb, ami a tengelytávját illeti. Szemre nagyon nem evidens: amikor elkezdtem használni a tesztautót, valósággal vadásztam a Juke-okra, vajon hogy néznek ki egymás mellett, és a forgalomban úgy tűnt, a Juke nagyobb, mert ha átnéztem, a sofőr magasabban ült. De valószínűleg csak olyanokat fogtam ki, akik magasra állították az ülést, mert egyébként függőlegesen a két autó milliméterre egyforma (1565). Hosszra a Toyota 22,5 centivel nagyobb, és hárommal szélesebb, de az övvonaluk majdnem pontosan ugyanolyan magasan van. Csak a C-HR, hiába hívják szubkompakt crosovernek, egyáltalán nem szub-, mint a Juke, mert érzésre nagyjából annyi helyet kínál, mint egy Ceed, és majdnem ugyanakkora is belül (a Ceed tengelytávja egy centivel hosszabb). A csomagtartójuk között három liter van. Szóval a C-HR egy teljes értékű kompakt.
Ami szűk kétmillióval drágább, mint a Ceed. Igaz, Ceedet azért veszünk, mert jó autó jó áron, C-HR-t pedig, mert leszarjuk, mi van az árcédulában, meg a katalógusban: egyszerűen kell. És akinek ez nem tetszik, töröljük az ismerőseink közül. Ez pedig így van jól. A Toyota épp elegendő mennyiségű unalmas, vagy kifejezetten taszító, de praktikus és jó árú autóval rendelkezik. Ekkora márkaportfólióban nemhogy elférnek, kifejezetten kellenek az irracionális alapon választható autók. És ha C-HR-ből csak annyit adnak el idén, mint ahányan tőlem kérdezgették, hogy na, na, milyen?, idén jó éve lesz a Toyotának.
Ráadásul jó! Ha ilyet lehet építeni a Toyota új globális platformjára (TNGA), hát csak hajrá! Univerzálisabb, mint a VW MQB-je, hiszen első-, hátsó-, és összkerekes is lehet. Ettől persze nem biztos, hogy egyik platform jobb volna, mint a másik, de ki sem zárja. Egyelőre az új Prius és ez van rajta, és a hamarosan befutó Camry lesz. A C-HR-t pedig ezzel az 1,2-es benzines turbóval nekem találták ki. 114 ló, nem egy eszeveszett literteljesítmény. Maga az autó nem könnyű, 1365 kiló, ami ugye bő két mázsával több, mint a Juke, de nagyon nem olyannak tűnik. Fickós, kezes, élvezet vele minden perc. Illetve élvezet lehet, mert a teszthét alatt többnyire hó volt, ez a C-HR pedig elsőkerekes kivitel, ráadásul elektromos benne a kézifék, tehát még hülyegyerekeskedni sem lehetett vele. De ha néha száraz volt az út, nagyon úgy tűnt, hogy hajszálpontosan ez az én világom. 11,1 a 0-100, ami semmi, de karakterre fantasztikusan jó a motor, bár mintha lenne valami műhangja is, amit szerintem enyhén túlzásba vittek.
A vezetési élmény teljes mértékben alátámasztja a legendát, miszerint a főkonstruktőr Európában tanulmányozta a vezetési stílust, és a szabálykövető japán motorizált birkanyáj után le is sokkolódott az őrületes tempótól. Na ezzel lehet gátlástalan módod zúzni, még a szó Dél-Európai értelmében is. Kiemelni ugyanúgy nem lehet semmit, mint a motorerőt, egyszerűen csak minden oké: a fék, a futómű, a váltó fokozatai – az képzeljék el, a Toyota még jó váltási érzetet is csinált bele, pedig ez sosem volt az ő asztaluk. Egy szó mint száz, aki szeret vezetni, az hetekig, vagy tán hónapokig kéjeseket fog nyögni a C-HR-ben. Olyasmi, mint egy alapmotoros Mini: nem a célegyenesben váltod meg benne a világot, de a kanyarokban májer leszel. A 18-as kerekekkel sem ráz, pedig azért feszes ez a futómű, de egyszerűen nem fáj.
Miként a belsejében körülnézni sem. Nem tudom, hogy történt, remélhetőleg a priusos csóka belépőkártyáját letiltották azon az emeleten, ahol ez készült. Sehol semmi elkúrás, túlfeszülés, pedig belül még vezérmotívum is van, a gyémánt, ami igazából egy rombusz, és nagyon sok helyen köszön vissza. Az ilyet könnyen túlzásba lehet vinni, de itt nem az történt. Jók a homorítások a tetőkárpitban, az ajtóburkolatok barna rücsije, az ülések rombusz-steppelése. Még az ajtófogantyú is rombusz alakú, de még ennél is jobban örültem, hogy a műszerfalon végre illenek egymáshoz a levegőbeömlők, amit legendásan elkottáztak az előző Aurisban.
A kapcsolócsoportok is rombusz alakúak, persze ez önmagában akár rossz is lehetne, de a projektben valószínűleg végig csupa olyan arc vett részt, akinek volt ízlése. Az ízlés oltárán feláldozták a kilátást a hátsó ülésről, de egy életstílus-autónál ez így van jól. Hátra sem lehet kilátni, amit ilyen holminak szintén nem rovok fel, érdekes élmény volt viszont, hogy tolatószenzorok nincsenek, csak kamera. Népnevelő megoldásokból kettő is jutott. Az egyik lehet, hogy csak véletlen, de a funkcióját azért betölti: a kormányfűtés a karima felső szakaszát, tehát úgy 10 és 2 között nem melegíti. Nagyon jó: nemtől függetlenül gyakran látom, hogy valaki mindkét kezével a virtuális 12-es felé tart, még kanyarban is.
A létező legveszélyesebb kormányfogás, és ha csak néhány vezetőt tudnak rászoktatni a 3 óra-9 órára, már megérte. A másik jószolgálati újítás, hogy a JBL csúcshifi tart egy bemutatót, és az elején megkér, hogy minden hangszínt állítsunk 0-ra. Aztán nyom néhány demózenét, de úgy, hogy az emberből önkéntelenül is kiszakad egy ejha. Aktuális, mert sokan ész nélkül tolják a loudness-t, plusz tökig a mély meg a magas, aztán csodálkoznak, hogy nehogy sem szól jól a zene. Ebben persze az is benne van, hogy néha mindenféle rossz minőségű MP3-at hallgatunk telefonról, és azt hisszük, az autó hifije rossz. A Toyota viszont arra szoktat, hogy figyeljünk a zene formátumára.
Igazából nem magas autó, legfeljebb egy régi Swift felett látunk át belőle, hasmagassága sincs, csak egy nagy sötét optikai trapéz az oldalán. Nem is kupéhátú, hiszen ez inkább optikai trükk. De hiába hazugság a nevének legalább kétharmada, nem beszélve arról, mekkora hülyeség egy Toyotának ennyire hondás nevet adni, rég ültem ennyire kedvemre való autóban.
