Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?
Bemutató: Mini Cooper D Countryman – 2017.
Az előző Countrymant nem szerettem. A kollégák se szerették, de félmillió csak elcsordogált belőle. Cinikus egy termék volt. Ilyen névvel városi plázajárónak lenni eleve mindennél komikusabb, és akkor még a többi: kívül dagi, belül szűk, se invenciózus térkihasználás, se megátalkodott vezetési mókaélmény. Egy autó formájú marketingbrosúra, az volt.
Az új Countryman egyből tisztességesebb ajánlat, mert sokkal nagyobb. A hossza 4,3 méter, a tengelytávja 267 cm, utóbbi a legnagyobbak között van a kompakt SUV-ok, krosszóverek, félszerzetek, szóval az ilyen lumberszexuális városi padkajárók között. A kiváló, bár kissé sótlan Seat Ateca 3 centivel, a szintén szexi Mazda CX-3 10-zel szűkebb, ahol a leginkább számít, szóval ez végre rendes Mini, mert a kategóriájában tágas, ahogy Alec Issigonis akarta 60 éve.
Tulajdonképpen tetszik. Elvben ellenzem, és továbbra is úgy érzem, hogy az újkori Mini dizájnügyi csúcspontja az első változat volt. A Countryman szénné tervezett versenytársai közül kiragyog a sztaniolszobor C-HR, ahhoz képest például komikusan ódon, de az egy brit autónak általában jól áll. Cserébe például van ablaka, vagy hát a 2017-es év tragikus átlagához képest van valamennyi, szegénynek.
Ott van a legjobb öröklött része is: az a mulatságos törés a tetőben, az elődmodellből. Ott el lehet csípni valami örömöt is a keserves igyekezet mellett, hogy egy fél évszázados ikon tizenéves újraértelmezésének felfújt és felemelt változatából valami épkézláb forma jöjjön ki. A körvonalakkal nem nagyon lehetett maradandót alkotni, maradtak hát a részletek.
Az első lámpák modorosan sok krómja a szemüregen belül pici szemhéjakat adott a LED-lencsének, ami nagyon kedves. A tükrök fazonra tökélesek, bár fura, hogy én kisebb lavórban fürdettem a gyerekemet. És igen, sötétben szárnyas Mini-logót vetítenek a földre, ami az idei év legsúlyosabb vetítés-közhelye az autóiparban, Mustang, Evoque, Ateca, minden vetít. Ettől még jól néz ki.
A belseje végre rendesen prémium. Dizájnban mindig az volt, de most az anyaghasználat is olyan. Ettől végképp annyi köze van a vidékhez, mint amikor a Burberry-gumicsizmás, Guess-farmeres lifestyle Insta-blogger szelfizik a szőlődombon a naplementében, de hát pont azért csinálja, mert jól néz ki.
Ez egy angol belső. A steppelt kárpitból dől a monarchia-nosztalgia, a krómozott billenőkapcsolók az autóipar külön hideg-meleg vízcsapjai. A zongoralakk és a tükrös króm úgy pingpongoznak az ezer led és neon fényével, hogy Las Vegasban se különb az éjszaka. Nagyon közel van ahhoz, hogy sok legyen, de nem sok. Megmenti az önirónia.
Ez a Mini legjobb része, hogy kiröhögi a saját rongyrázását. Amikor beülünk, szinte észlelhetetlen módon, egy pillanatra ránk kacsint egy piktogrammal a műszerfalon. Ahogy tekerjük a hangerőt, körbeküldi a neonfényt az óriási középső kijelző krómgyűrűjén. A kedvencem a nyolc külön kislámpával megcsinált benzinóra-komédia a műszertömb oldalára tapasztva.
És milyen sok a hely! Az alapmotor a háromhengeres turbós benzines, 136 lóerővel. Az ezen megspórolt cilindert simán felvehetjük Willy Foggként odabent, olyan a tér. Hátul is sok a hely, ráadásul osztva tologatható a hátsó üléspad, hogy lehessen játszani az eleve szintén egész nagy (450 l) csomagtartó méretével. Szinte nincs kardánalagút, pedig létezik ALL4 összkerekes kivitel is, az elromlott fűtésű garázsfelhajtók kedvéért. És mivel a belmagasságot a vevők loftlakásaihoz igazították, olyan magasan van az első ülés, hogy egészen simán be lehet alá nyújtani a lábakat hátulról. Az ős Mini óta ez az első, amiben van helykihasználási ötlet, ez már önmagában értékelendő.
Azt meséltem, milyen érzés volt addig cikázni vele nyerítve a sorok között, amíg a dűlőszelektált, kézműves szakállolajam bele nem folyt a számba az eszelős vigyorgástól? Nyilván nem, mert a Countrymant vezetni nem különösebben jó. Kis-közepes krosszóvernek nem rossz, de Mininek azért egy tehén. Oké, másfél tonna. Lassú tempónál ráz, mint aki sportos, a kormánya nagyon közvetlen, hogy virgoncnak csalja magát, de aztán jön a magas súlypont miatti billenés, az óvatos ESP, és igazából már azelőtt befejeztük az élvezeti autózást, hogy elkezdtük volna. Nem szívesen mondok ilyet, de gyanús, hogy egy Atecával jobbat lehet menni, ami elég nagy szégyen a Mini DNS-ére nézve.
A tapasztalataim kizárólag a 150 lóerős Cooper D Countrymanre vonatkoznak, csak ezt vezettem eddig. Ez a BMW négyhengeres, kétliteres, 330 Nm-es dízelével megy, tök jól. A nyolcfokozatú automata kiválóan passzol hozzá, 8,8 alatt felszalad százra. Sose érződik különösebben erősnek, se gyorsnak, de kiválóan megfelel. Hét és fél liter körül fogyasztott, az egy ekkora izétől rendben is van. Terepre nem vittem, mert ez a sima elsőkerekes, és mert nem őrültem meg, de nyilván ott is van olyan jó, mint a többi ilyen. Létezik Cooper S kivitel, ha valakinek semmi se elég drága, de élményre az se lesz rendes Mini, mert azt egyszerűen nem lehet megcsinálni ekkorában. Ahogy azt a neve is diszkréten sejteti.
A központi kijelző nagy, érintéssel és iDrive szerű tekerővel is működik, tűéles és gyors. Nagyon ritka az az autó, aminek jobb élmény a fedélzeti elektronikája egy vintage iPhone 5-nél, de a Mininél nagyon figyeltek erre. Működik is minden telefonnal szuperül. És éjszakára ki lehet tökéletesen kapcsolni, amitől egészen elérzékenyültem.
Szégyellem felvetni is, de a legolcsóbban 7,7 millió forintért lehet Countrymant kapni. Ez a kétliteres dízel, automataváltóval eleve vastagon 9 millió, de akkor még tiszta ciki kimenni vele az utcára. Így, ahogy ezeken a képeken látják, éppen megáll 14 millió alatt. Aki igényes, simán összekonfigurálhat magának egyet kettő darab C-HR áráért, ahol az első C-HR-nyit azért fizeti ki, hogy legyen egy menő Minije, a másodikét pedig azért, hogy másnak meg ne.
