Alfa Romeo Giulia Veloce – 2017.

Kezdjük talán egy vallomással. Három évig jártam 145 QV-vel, egy hangos, tüzes, sebes, imádnivalóan vacak Alfával. Nagyon szerettem. Az utóbbi négy évben pedig egy 159 SW a járós autóm, ami tökéletesen működik, és nagyon szeretem. A mindennapokban használható Alfa legendája nálam hosszú évek megélt valósága, nem kocsmai atyáskodó-cinikus röhögés témája. (Leszámítva a híres olasz éket.)

Onnan indulunk tehát, hogy szívem pitvartól kamráig tárva-nyitva a Giulia előtt. Alfa-bérenc vagyok, és akkora hátsókerékhajtás-bérenc, hogy a fal adja a másikat. És eddig mindenki, aki vezette, az alapos-tudományos Papp Tibitől a Krómlökhárítós Csikós “COTY” Zsoltig annyira szerette, hogy műfajilag már inkább lírát írtak róla, mint epikát. Pláne kritikát.

Ott áll a Giulia a parkolóház tetején, vörösben fürdeti a szállóporba hanyatló kora esti nap, és én csak állok a profilja előtt, és borzongó karpihékkel örülök. Ez, barátaim, egy sziluett a javából. Tökéletesen lefotózhatatlan, ráadásul. Az arányok, a végre csodásan hátsókerekes, izomszedános arányok még átjönnek képen, de az a nagyon finom, éteri lemezmunka, amitől úgy hullámzik és domborodik, hogy csak úgy árad belőle az életerő, az meghal két dimenzióban.

És az a felni! Ha valaha felni megért 315 ezer forint felárat, akkor ez az. Testetlen, súlytalannak tűnő műtárgy, egyszerre telefontárcsa, lóhere, csokornyi boldog luftballon, és közben olyan filigrán, hogy szinte átlátszik.Talán hogy még könnyebb legyen rácsodálkozni az Alfa Romeo emblémás féknyergekre (elöl négy büszke dugattyúval).

Elölről morcos, kissé dagi fejű macska, hátulról meg semmi másra sem emlékszem, csak arra a bámulatra, amikor megfigyeltem, hogyan lesz a sárvédő lankás izompúpjából egyszerre csak a farokszpoiler pengevékony kilépőéle, mintha ez a világ legnyilvánvalóbb átmenete volna. Nagyon szép autó. Nagyon szép autó, de nem korszakos műremek, nem tanítani való referencia, mint a 159. Ez az egyik legszebb prémium középszedán, de nem a legszebb Alfa. Pláne, ha beleszámítom, hogy a platform miatt micsoda orbitális előnnyel indul minden elsőkerekes elődjéhez képest. Jó, ha telibe rásüt a nap, és a fura, szürkés-kékes, delfinszerű fényezésben kezd izzani a belefújt aranyszín gyöngyház, hogy szinte kiugrik a forma, olyankor nehéz máshova nézni.

És akkor belül meg ott az a vörös bőr! Az Alfa nagyon érzi ezt a hurkás, dísznyomatos bőrbelsőt, az ülések gyönyörűek. Ahogy csodaszép a műszerfal íve is, és az egész kormány. És a sötétített panel mögé eldugott központi képernyő, azért vajon kit ölelhetek meg? Olyan finom, olyan elegáns megoldás, olyan varázslatos, hogy kikapcsolja az ember, és nyomtalanul eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott semmi. Ehhez mérten a még mindig legelterjedtebbnek számító odagányolt tablet (rád nézek, Mercedes, Audi és BMW) tragikomikus.

Milyen jól ül benne az ember! Rendesen, mélyen, belül, az emberi csípőcsont és a gépi tömegközéppont igéző közelségben bizsereg, már innen érezni, hogy itt jó lesz menni. A startgomb a kormányon, mint egy Ferrariban. Be is indítom a kétliteres, 280 lóerős turbómotort, berakom D-be, aztán megpróbálom megint, és közben leplezetlen ellenszenvvel nézek a váltóbotra. A váltókar, ami itt igazából egy sima joystick, ami semmivel sincs mechanikai összeköttetésben, olyan, mintha a BMW ugyanilyenjét vették volna meg az aliexpress.com-on át az olaszok. Olcsónak hat, és soha nem tudjuk, mit csináltunk vele, mert nem ad visszajelzést, ráadásul visszaugrik középre. Még a hetedik napon is gyűlöltem, pedig addigra már túl voltam több sikerrel túlélt Y-fordulón is.