Nagy rajongója vagyok a kombiknak. A hosszú puttonyos felépítés úgy nyeli a holmit, mint kacsa a nokedlit, miközben nem kell egy toronyház tetejéről kezelni a gépet. Nagy rajongója vagyok a hibrid hajtásnak is. Kifejezetten élvezem, amikor az elkerülhetetlen fékezéssel járó pazarlás helyett inkább erőt gyűjt a rendszer a következő elinduláshoz. Az új Mondeo kombi is, hibrid is, mégsem vagyok lelkes.
A Toyota féle hibrid hajtást már volt szerencsém kipróbálni elég sok autóban, Yaristól RAV4-en át Lexusig, és kifejezetten kedvelem. Megértem azokat, akik sápítoznak a vezetési élmény miatt, de közúton az én szokásaimnak maradéktalanul megfelel, sőt, valahogy kellemesen megnyugtat a tudat, hogy a lehetőségekhez mérten takarékosan közlekedek.
Ezért is volt érdekes, milyen lesz az eredmény, ha a spórolós greenpeace-hajtást belepakolják egy Fordba, ami azért nagyobb hangsúlyt fektet a márkaimázsában a sportos vezetési élmény hangsúlyozására. Karotta már megénekelte, milyen, amikor vastüdős marhacsordaként bőg fel a Toyota-lelkű Mondeo, de azóta eltelt pár év, és az a hibrid, amit én vezettem, már tényleg csak a padlógázos gyorsításoknál béget zavaróan.
Minden más helyzetben csak annyit érezni, hogy a Toyotánál megszokott, kissé álmos gáz- és kormányreakciók helyett jóval feszesebb a vezetés. Amikor először gyanútlanul megpróbáltam kiállni a kenesei Marina Port parkolójából, tisztességesen meg is ijedtem az ugrásszerű menéstől, és az emiatt váratlanul gyorsan közeledő faltól. Pont előtte volt nálam egy hétig az új Hibrid Corolla. Na, az békésebben indult.
A kis sebességű lavírozás során szinte túlzottan is fürge, de meg lehet szokni. Ami viszont nem igényel megszokást, hogy váratlanul feszes és sportos az élmény. Pedig a saját fejlesztésű váltót és az Atkinson-ciklusú motort leszámítva a rendszer java a Toyotától jön. Bár az is lehet, hogy csupán a szuper futómű és kormányzás fényében sütkérezve tűnt sportosnak a hajtás. Vagy simán csak túlgondolom, és a 187 lóerőnyi rendszerteljesítmény nem igényel kölcsönzött rivaldát, megy az magától is rendesen.
Egészen autópályatempóig dízelesen nagyot tud lépni, csak épp traktorhang helyett béget. Ízlés szerint lehet dönteni, fogyasztásban nagyjából azonos lesz mind a kettő. Ha viszont már megvan az utazó 130, akkor egészen valószerűtlenül elcsendesedik az utastér. Ennyit számít, ha egy elég erős benzines motor mellé kerül a hibrid rendszer, aminek ugye autópályán már nincs olyan nagyon sok haszna. Így kellemesen halk fordulaton, a jó hangszigeteléssel lényegében egy süketszobában sztrádázhatunk.
Ha már a finom suhanásnál járunk, muszáj megemlítenem Litkey Farkast és az ő felfoghatatlanul high-tech és drága katamaránját, amire a sajtóbemutatón felülhettünk egy rövid körre. Nem konyítok a vitorlázáshoz, de az pont tudtam, hogy kis szél azért kell hozzá. Aztán erről is kiderült, hogy bizonyos esetekben felesleges. Például, amikor egy 13-szoros Kék Szalag győztes ül egy több százmilliós űrkatamarán kormányánál.
Ilyen esetekben ugyanis halandó ember szelet még szellő szinten sem érzékel, valamitől mégis meglehetősen gyorsan halad a gép. Aztán amikor alig láthatóan elkezd az egyébként tükörsima Balaton egy kissé fodrozódni, már akkora lesz a tempó, hogy kiemelkedik az egyik hajótest, és máris ferdén suhanunk veszettül gyorsan. Egészen letaglózó élmény a rengeteg kötél között, az irgalmatlan vitorla tövében azon tűnődni, vajon hova rejtették a motort?
Persze motor nincs, van helyette két pengeszerű hajótest, amiknek akkora a közegellenállási együtthatója, mint forró késnek a vajban. Ezekből is többnyire csak az egyik ér a vízhez, a másik képtelen szögben meredezik a levegőben. Van helyette ezernyi Forma-1 szintű technikai és anyaghasználati megoldás, és van helyette egy kormányos, aki a Balaton legapróbb rezdüléseit is ismeri. Ettől függetlenül még mindig nem értem, hogy a fenébe tud szélcsendben ilyen gyors lenni.
Összességében sikerült úgy átemelni a hibridséget, hogy kapott egy egészen fordos hangulatot, jó vezetni, keveset eszik, és minden bizonnyal ugyanúgy tartós lesz, mint egy Toyotában. Ami számomra kevésbé volt meggyőző, az a hibridekre jellemző show, amit a műszerfalon szoktak előadni. A sebességmérő két oldalára jutott egy-egy kis LCD, amiken rengeteg adatot kijelezhetünk, a rekuperálás hatékonyságától kezdve az aksi töltöttségi szintjén át egészen a részletes fogyasztásig.
Valahogy mégis zavaros az élmény, és a Toyota szög egyszerű mutatós megoldásához képest sokkal nehezebb leolvasni a lényeget. Nyilván idővel megszokható, de elsőre nem egyértelmű, hogy mikor mit is látunk, és az mit jelent pontosan. Ez persze nem egy nagy gond, úgyis hamar ráun az ember az adatok bámulására. Lehet ügyeskedni és minden gázadásra, fékezésre tudatosan odafigyelni a kijelzők alapján, de alapvetően a háttérben úgyis a lehető legoptimálisabban intézi a dolgokat a számítógép.
Nagyobb gond viszont, hogy a beltér nem kifejezetten szép. Ha csak a középkonzol két oldalát néznénk, egészen harmonikus a látvány. Szépen futnak a vonalak, jól illeszkednek az ajtók és szépek az ülések is. De valahogy maga a középkonzol csúnyán elüt. A kijelző, a gombok alatta és a fura ezüst keret az egész kompozíció körül érzésre legalább tíz évvel öregebb a környezeténél.
Minden más tekintetben rendben van a beltér. Elképesztő tágas még a hátsó sor is, tűrhetőek az anyagok és az összeszereléssel sincs gond. Már kezdenénk elkönyvelni, hogy néhány apróságot leszámítva a Ford megcsinálta a tökéletes dízel kombit benzines hajtással, de aztán kinyitjuk a csomagtartót és a heveny agorafóbia helyett hirtelen kényelmetlenül szűknek érezzük a teret.
Akkora darabot kiharap a csomagtartóból a hibrid hajtás, hogy elsőre nem is hisz az ember a szemének. Hiszen még a Plug-in Optimának is nagyobb 40 literrel a csomagtartója, pedig az 50 kilométerre elegendő aksit hord a hátuljában. A Mondeo 403 litere érzésre sokkal kisebb. Tudják mekkora a sima kombi csomagtartója? 525 liter. Nem teljesen világos, hogy az apró, 1,4 kWh-s hibrid aksi hogy a fenébe tud ekkora darabot elfoglalni, de legalább a hátsó üléseket lehajtva sík padlót kapunk.
Ez az a pont, ahol egy kissé összekuszálódik a kombi hibrid Mondeo üzenete azzal, hogy a két legfontosabb érv valami érthetetlen ok miatt üti egymást. Hiába hibrid egy kombi, ha közben elveszti kombi jellegét a hibridsége miatt. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy így is az egyetlen opció, ha ebben a kategóriában szeretnénk kombit venni hibrid hajtással, de közben megérkezett az új Corolla kombi változata is, csak egy kategóriával lejjebb. Ja, és 596 literes a csomagtartója.
Amikor még néhány évvel ezelőtt csak idétlen Priust, drága Lexust vagy kis Toyotát vehettünk magunknak hibrid hajtással, tényleg nagyot ütött egy nagy, autószerű autó villanyrásegítéssel, de a kissé megöregedett Mondeóból hiába csináltak kombit, ma már nem szól akkorát, főleg, ha épp a legfontosabb újdonságának veszik el az éle.
Ettől függetlenül a komoly kedvezményeknek köszönhetően, tisztességesen extrázva tízmillió környékén nem rossz vétel ebben a kiszerelésben, de egy rövid tájékozódás után nehéz figyelmen kívül hagyni a Corollát, ami olcsóbb, szebb, sokkal nagyobb a csomagtartója és egy generációval újabb hibrid rendszer van benne. Cserébe a hátsó sorban nagyobbat rugdalózhatunk a Mondeóban, pályán lényegesen komfortosabb, és egy árnyalatnyival jobb vezetni.
Itt tartunk, már a kombi hibridek ligájában is verseny van, amivel végső soron a vevők járnak jól. Ahogy a Mondeóval is jól fogunk járni, ha végül mellette döntünk, csak ne essünk abba a hibába, hogy egyedüli versenyzőként tekintünk rá, és emiatt elfelejtünk körülnézni. Az új kombi hibrid Mondeo jó vétel, de ma már nem ez az egyetlen jelölt a kategóriában, ezért megér egy kis mérlegelést.
