Tesztautó tesztelés közben mindig érdeklődve szoktam figyelni az emberek reakcióját. Mivel jellemzően új, drága autókról van szó, a leggyakoribb ábrázat enyhe megvetésről tanúskodik: na, ennek az aranyifjúnak is vett a papa egy szép kocsit. Ehhez képest az új 320d Touringnak szóló elismerő pillantások hatására hamar úgy éreztem magam, mint Hans, a tüchtig német kisváros megbecsült polgára, aki élére vasalt életének jelentős részét egy három évnél sosem idősebb BMW-ben tölti teljes kényelemben.
Szerencsére nem kell naponta két órát ingáznom Frankfurtba, de ha kellene, nehezen tudnék alkalmasabb autót elképzelni a Touring 3-asnál. Úgy hozza a hagyományos BMW értékeket, hogy közben nem ad teret a hagyományos BMW- előítéleteknek. Hiába elképesztően jól megcsinált autó az X5, sokan képtelenek felülemelkedni az ellenérzéseiken. A 320d esetén ezzel nem lesz gond.
A kombikról valahogy süt a megfontoltság, annyira, hogy még a legmegátalkodottabb BMW-gyűlölő Prius-bérenc is megenyhül. Ráadásul az új 3-as Touring egy kifejezetten jól megrajzolt kombi. A manapság mankókeréknek is kicsi 17 colos felnik sem tűnnek el a harmonikusan hullámzó lemezek alatt, a hátsó túlnyúlás is inkább csak erősíti az érzést, hogy álló helyzetben is halad az autó.
Kifejezetten jól passzol a metálkék fényezéshez az ablakokat és a veséket keretező króm díszléc, és az első-hátsó lámpák alá pakolt funkciótlan króm cápafog. Bár nehéz pontosan tetten érni a változásokat az elődmodellhez képest, sokkal modernebbé vált az összkép, egy szempillantás alatt eldönthető, melyik az új. Egyedül a hirtelen lecsapott orr-rész töri meg kicsit a dizájnt, de ennek vélhetően örülni fog az a néhány gyalogos, akiket pont 3-as BMW-vel ütnek el.
A beltér is pont annyit fejlődött, hogy a stílus érdemben nem változott, de minden porcikájáról süt az eltelt néhány év. Maradt a kissé ormótlan, tömbszerű középkonzol, de sikerült sokkal harmonikusabb helyet találni a tabletnek, és a kardánalagútra pakolt iDrive kezelőfelülete is letisztultabb. Az egyik leglátványosabb különbség az anyós előtti rész, ami az elődmodell bizonytalan vonalai után kifejezetten szép, minimalista formát kapott. A másik pedig a műszeregység, ami már tejesen digitális.
A minőség nagyjából azon a szinten van, amit 12 milliós alapár környékén elvárnánk. Az illesztések hibátlanul futnak, és nincs gomb vagy tekerő, amit ne lenne jó nyomkodni, vagy tekergetni. Az alumíniumnak tűnő betétek hidegek, ahogy kell, a fabetétekről pedig nehéz eldönteni, hogy igaziak-e, ami a műszerfalról leugró, fahatású műanyagbetétekhez képest komoly teljesítmény, akár valódi, akár nem. Az egyetlen méltatlan részlet a barna műbőrözés olcsó műanyagra cserélése a kevésbé szembetűnő helyeken. Az ajtók oldala például még varrott (mű)bőr, de a könyöklő már csak szeretne legalább műbőr lenni. Ugyan ezt a fröccsöntött műanyagot kapjuk a műszerfal alsó részén teljes szélességben.
Ettől függetlenül kifejezetten megnyugtató az általános minőségérzet. Az ülések elsőre is kényelmesek, de ennyi gombbal és villanymotorral még Quasimodo is magára tudná állítani. Mire beköti magát az ember, már kellemesen melegít az ülésfűtés, és mire először kanyarodnánk egyet, már pont jó hőmérsékletű a pompás kormány, amihez korszakalkotó logikával a kormányra rakták a gombot. Egyedül a hideg alumínium gombok zavarnak az otthonos melegbe, de a didergő ujjvégek is inkább az általános minőségre emlékeztetnek.
Ha pedig eltekintenénk a hűvös hangulatú hangerőállítástól, a levegőben kalimpálva is elintézhetünk egy csomó mindent. Nemrég még a felesleges és ostoba autóipari fejlesztések mintapéldájaként hivatkoztam a gesztusvezérlésre, de minden bizonnyal finomítottak a rendszeren, mert az egyhetes teszt alatt összesen egyszer kapcsolt kéretlenül rádiót, és a végére már rutinszerűen hessegettem el a rossz számokat és böködtem a levegőbe, ha némítani akartam.
Azzal, hogy csak hangerőt háromféleképpen lehet állítani, ugyan beüt a bőség zavara, de ha másra nem is, arra mindenképp jó a hadonászós vezérlés, hogy villogni lehessen vele. Ennél közelebb autó jelenleg nem nagyon jár a Harry Potteri értelemben vett varázsláshoz. Igaz, az önvezető funkciók is kiválóan alkalmasak az utasok ilyen jellegű lenyűgözésére. Bár sávot tartani, radarosan követni az előttünk lévőt és dugóban araszolni már sok autó tud, de ilyen jól működő rendszert eddig még csak Teslában láttam.
A BMW-nél kiváló érzékkel gyomlálták ki az idegesítő apróságokat, amiktől általában rövid úton elmegy az ember kedve az önvezetősditől. Először is nem kell külön nyomogatni a sávtartást és a tempomatot, majd utána várni, hogy megtalálja a vonalakat a rendszer. Elég egy gomb, és pillanatokon belül magától tartja az ívet, ha pedig megáll a forgalom, három másodpercnél hosszabb vesztegelés után is képes emlékeztető nélkül magától elindulni.
Autópályán viszont a legtöbb ember alapból úgy vezet, hogy a keze a kormányon van, de érdemi erőt nem fejt ki rá, hiszen kanyar nem nagyon van, az elnyújtott íveket meg alapból megoldja az elektronika. Ehhez képest a legtöbb márka zavaróan hamar követeli, hogy rángassuk meg a kormányt, ezzel igazolva, hogy még fogjuk, és nem kezdtünk el kötögetni. A BMW rendszerében az a legjobb, hogy nem kell percenként megcibálni a kormányt, elég kényelmesen pihentetni rajta a kezünket, ahogy egyébként is tennénk.
Ha viszont lejövünk az autópályáról, és mondjuk egy falvakkal, leágazásokkal tűzdelt országútra keveredünk, érdemes észnél lenni. Nem mintha nem működne ilyen helyzetekben is legalább olyan jól, mint az átlag, de túl gyakran produkál ijesztő tüneteket, ha például gyorsítósávból érkeznének elénk, vagy lekanyarodik valaki előttünk. Ilyenkor hajlamos nagy erőkkel megijedni, vagy magabiztosan elindulni arra, amerre nem kéne. Cserébe viszont a táblafelismerővel simán el lehet kerülni a véletlen gyorshajtást, elég egy gombnyomással jelezni, hogy szerintünk is jó ötlet lakott területen ötvenre lassítani.
Az egyszerű és magától értetődő kezelhetőség jellemző a fedélzeti rendszerre is. Még a hangulatfények színének átállítása is megvolt pillanatok alatt, és közben nem érezni azt, hogy vakon vezetünk. Egyrészt a kijelző közel van az úthoz, másrészt a kézre álló iDrive tekerőgombja nem igényli, hogy rápillantsunk. Így aztán könnyen és gyorsan be lehet állítani bármit.
Ezért is érthetetlen, hogy a kormány mögötti kijelző miért viselkedik úgy, mintha analóg lenne. Azon túl, hogy a vezetési üzemmódokhoz tartozó stílusra vált, lényegében nem lehet semmit személyre szabni. Ez van, ezt lehet nézni. Eco módban, ha akarod, ha nem, fordulatszámmérő helyett fogyasztásjelző kerül jobb oldalra, a térképnek pedig fix helye van középen, pedig a digitális kijelző egyik előnye, hogy elméletileg bármit mutathatna. A gyakorlatban viszont ez sem lesz igazán zavaró, mert a kisebb tévé méretű, szélvédőre vetített képet nézi majd úgyis mindenki.
És különben is minden apró zavaró tényező másodlagossá válik, amikor utazunk. A kombi kaszni vígan elnyel 500 liternyi csomagot, négy ember pedig fejedelmi kényelemben utazhat, de az ötödik azon túl, hogy nagyjából 5 perc után fogja elátkozni a pillanatot, amikor igent mondott a kakasülőre, a komplett hátsó sort is heringesíti, mivel a lábának csak a gigászi kardánalagút két oldalán jut hely.
Ketten viszont, síkba döntött üléssekkel 1385 liternyi lapra szerelt bútort, vagy épp sícuccot tudunk szállítani, ha pedig beikszeljük az extralistán a 370 ezer forintos gombnyomásra elővánszorgó vonóhorgot, akkor lakókocsizáshoz is ideális. Bár, ha abból indulunk ki, hogy két emberrel kevés csomaggal is inkább csak zavaró volt a hangja, mint ijesztő a gyorsulása, a 190 lóerős kétliteres dízel egy komolyabb vontatmánnyal már lehet köhögni fog. Persze a 400 Nm bőven elég, különben sem szokás vontatmánnyal száguldozni.
A motor egyébként teljesen hangtalan, ha ésszel közlekedünk, és nem igazán kívánja a padlózást a váltó se. Egyenletes utazótempónál nehéz elképzelni finomabb járművet. Teljes a csend, észrevétlenül teremt tökéletesen otthonos környezetet a klíma, és az elsőre elkottázottnak tűnő kanyarokat is magabiztos unottsággal tudja le a futómű, miközben 5-6 liter körüli átlagokat mutat a kijelző, és meglepő módon a rátankolásos teszt is ugyan erre az eredményre jut.
Egyedül a lassabb, városi tempónál esik szét egy kicsit a megkérdőjelezhetetlen műszaki fölény. Az indokoltnál erőteljesebben ránt a visszagangolgató váltó, a ballonos gumi ellenére is lehetne lágyabb a futómű, és a burokban közlekedés élménye is hasadozik, amikor a neveletlen start-stop rendszer bekapcsol. De a kombi 320d nem is arra való, hogy a városban araszolgasson. Ezt az autót Hansnak, vagy a magyar megfelelőjének találták ki. Olyan családfőknek, akik rendszeresen utaznak hosszan, de mivel telik nekik egy 17 millióig extrázott autóra, kikapcsolódni és nyaralni is gyakrabban járnak, így fontos, hogy lehessen pakolni. Az meg már csak ráadás, hogy alkalomadtán még egy jót kanyarogni is lehet vele.
Ember legyen a talpán, aki képes átlátni a BMW konfigurátorát, és még valahogy össze is tudja hasonlítani a konkurensek áraival. Ha prémium utazókombira vágyunk, a Lexus alapból kiesik, marad a Mercedes, az Audi és a Volvo. Mivel ebben a ligában nem feltétlenül jó dolog olcsóbbnak lenni a többieknél, abból lehet kiindulni, hogy közel azonos felszereltségi szinthez közel azonos ár fog tartozni. Ez mind a négy esetben 11-12 millió körüli alapárat jelent, de az extralistán lelkesen ikszelgetve el lehet szaladni közel húszmillióig. Viszont érdemes észben tartani a német dízel prémiumok értékvesztését. Persze, ha egy jól megépített, sztereotípiáktól mentes BMW-re vágyunk, akkor úgysincs mit tenni.
