Nem merik piszkálni. Szerencsére
Menetpróba: Mini Countryman 2020
Sokat elmond a fogyasztói társadalom mélységeiről, hogy az a tengernyi ember, aki New Balance cipőkbe húzza a lábát, aligha mind azért teszi, mert mind arra jutott, hogy ez a legjobb az ő lábának. Inkább csak akarnak egy N-betűt a köbcsontjuk fölé.
Mert a konzumidiotizmus fundamentuma, hogy a fogyasztó leginkább életérzést venne magának a termékkel, és innen nézve a Mini borzasztó szerencsés helyzetben van, hogy ehhez a silány korszellemhez van egy bejáratott, örökké menő arculata. A Mini-vevő egy egységnyi Minit akar. Olyat, amit belenevelt a popkultúra, aminek egy darabja rögtön az övé, ha beleül egy bármilyen Minibe. Így aki egy bármilyen Minit akaszt le a szalonból, az első sorban egy Minit akar a teste köré, és csak azután szeretne racionális döntést hozni arról, hogy ő egy profán szempontok szerint jó autót vesz. Ezért van az minden ilyen ráncfelvarrásnál a márkánál, hogy valójában a legjobb, ha nem változik semmi nagyot.
Még szerencse, hogy a Mininél nem hülyék dolgoznak, így még valahogy ezt a törpeautóból 4,3 méteres városi terepjárót-témát is arculatkoptatás nélkül tudták átnyomni a közízlésen. Ez lenne a Countryman, ami már tíz éve itt van, késő rácsodálkozni, hogy mekkora Mini már ez! A második generációját éli, ami pedig most történt vele, az egy - a BMW-birodalomban szokott visszafogottsággal megejtett - félidei frissítés, ráncfelvarrás – ha úgy tetszik. De tényleg: ennél halványabban aligha foghatott volna a ceruza.
Kezdjük ott, hogy nemcsak a külső-belső formavilágról szólt most ez a frissítés, hanem bizony hozzányúltak a motorkínálathoz is. Azaz a kínálat igazából maradt, ami volt, egy részletet kivéve: a Cooper S kétliteres négyhengerese többé nem 194 lóerős. Hanem 178. Mert hiába adja a Countryman eladásainak felét a konnektoros hibrid, azzal együtt is észnél kell lenni, és ahhoz, hogy az EU-s kibocsátási norma vörös vonala alatt tudják tartani a kibocsátást, vissza kell venni a villanymentes hedonizmusból. A villanyosból persze nem: még a JCW alatti mezei SE is maradhatott 220 lóerős. Szóval hol máshol áldoznának be pár lóerőt, mint a kínálat legnagyobb CO2-lábnyomú darabjánál, a Cooper S-nél, ami még a gyengítés után is a legszennyezőbb (kilométerenként 144 gramm) maradt házon belül.
A keretek ugye még egy generációváltásnál is szűkek a márkánál, de mi másról szólhatna egy Mini külső frissítésre, mint a még több pojácáskodásról? Ez a ráncfelvarrás például ide is elhozta az összes többi Minit már elérő brit lobogós hátsó fényszórót. Ha ébredezne a közönségben a felismerés, hogy ez már semmi elemében sem brit, beletolják az arcába a Union Jacket, gondolhatják, abból nagy baj nem lehet. És tényleg, mert birodalmi nosztalgiától függetlenül, nyers esztétika szempontok, vagyis leginkább a szubjektív ízlés szerint piszok jól áll ennek a hátsónak.
Az első fényszórókon is piszkáltak. Itt már teljesen körbeér a ledcsík a peremen, és ha már led: innentől alapfelszereltség a ledes ködlámpa. Amit ennél hamarabb észrevenni a tesztflotta képein, az hogy minden körbe lett szegélyezve sötéttel odakint az összes fényszórótól a hűtőrácson át az elve méretes sötét műanyagsziget irányjelzőpanelig. Ez már egy karakteres változás, és nem alapáras. Az opciós listán lesz rajta, mint felszereltségi csomag. Piano Black néven kell keresni, és mindezen túl hoz még magával fekete kilincseket és fekete típusjelzéseket hátul.
Volt még egy szolid szabászat az első lökösön, ahol a ködlámpa egy egészen új betétet lakik be. Így viszont a lökhárító peremre tudtak vágni egy nyílást, ami ezúttal tényleg nyílás: be lehet látni rajta a kerékhez, a szél is be tud járni, azaz tényleg egy légbeömlő, de hogy gyakorlati haszna lenne, arról nem esett szó.
Az utastérbe egy nagy kaliberű újdonság jutott, de az szerencsére opcionális. Ha ugyanis valaki agyonütné azt a jól kitalált harmóniát, amit a nagy kerek középkonzol és az ahhoz hasonlóan a műanyagtengerből kitüremkedő, szintén körformákkal összerakott analóg műszeregység ad, most megteheti. A ráncfelvarrt Countrymanbe ugyanis már lehet kérni digitális kijelzőt is a kormány mögé, amire tényleg sokkal több infó ráfér, mint a hagyományosra, ellenben csak egy lapos kis ováltömb a kormány mögött és nem az a jóféle csicsa, mint a butább kijelző volt. A plug-innél nyilván hasznos lehet az ezzel buzulni szeretőknek, hogy erről aztán könnyen leolvasható minden infó, például az aktuális villanyos fogyasztás, ami ugye néha visszatöltés. Ennél kisebb horderejű fejlemény, hogy immár szériában adják a bőr sportkormányt, és a beavatottaknak talán még az is feltűnik, hogy eltűntek a fizikai gombok a középső kijelző alsó ívéről. Érintős lett belőlük, de nem az a simán csak tapizós, mert egy kevés nyomásérzet azért jár hozzájuk.
Bár nagy megfejtésekhez nem elég, arra mindenképp jók az olyan villám menetpróbák, mint amilyet a Countryman is kapott, hogy egyik verzióból a másikba ülve átjöjjenek a kínálaton belüli árnyalatok. Nálam az SD, 136 lovas alapmodell, majd az SE volt a menetrend, és Countryman-szűzként az volt a leginkább ijesztő, hogy kicsit már az SD is gokartos. Na azért nem pont úgy, ahogy a Mini JCW. Ez inkább azt hiteti el veled, hogy miközben nagyon nehéz, rugalmas és szívja magát az úthoz, ami egy szürreálisan jó érzés tempós menésnél. Ahogy érzed, hogy hegyeket táncoltatsz az íven. Eközben épphogy 1,5 tonna, szóval ez is egyfajta agyhekkelés, ahogy a kis JCW sem egy gokart, de én már nem merném rámondani, hogy csak a piacon mindenkinél bátrabban keményre húzott autóikkal vernek át ilyen ügyesen. Ötelem sincs, mivel, de ennél több oka lehet.
Az árazás nem hozott nagy meglepetést. A full alap Countryman 8,29 millióról indul, innen egy nagyobb ugrás az D 9,2 millióval, majd az S-en (9,4) és az SD-n (10,6) át vezet az út a zöld rendszámig, a 12,3 milliós SE-ig. A kínálat Everestje pedig továbbra is a JCW marad. Olyat a rövid bemutatón nem vezettünk, de ára ettől függetlenül van neki: 13,4 millió a csúcs Countryman.
